Holnaptól nincs autónk (sikerült eladni, és mivel 27.-én kellett volna kifizetni az éves adót, így úgy gondoltuk inkább nélkülözzük 1 hétig.) Így az utóbbi hetekben véghajrába kezdtünk. Elmentünk a tengerpartra, szerencsére nem volt olaj, aztán beterveztünk egy csúszdaparkot. Ez nem sikerült olyan jól, mert iszonyatosan nagy tömeg volt. A francia barátainkkal mentünk, akiknek Tátival egy idős a fia. Így 1 ember vigyázott a 2 fiúra, (ez nagyon kemény meló volt), egy ember Emma mellett pihent, 2 meg csúszdázhatott volna, ha nem kellett volna egy-egy csúszásra akár fél órát is várni... A gyerekek azért nagyon jól érezték magukat, a fiukat ki sem lehetett szedni a vízből, Emma meg aludt a babakocsiban.

Aztán ismételten elmentünk a Busch Garden nevű vidámparkba, ahol voltunk már karácsony előtt. Végre én is kipróbálhattam a hullámvasútakat. Most már Táti is sokkal jobban élvezte. Megnéztük az állatokat, de inkább a technika kötötte le. Thomas a gőzmozdony nagy kedvenc, így mindenféle vonatos dolog nagy boldogságot okoz neki.

A repülőt is nagyra értékelte, sajnos a botkormány nem reagált a magas frekvenciás ide-oda rángatásra, így felszállni nem tudott :))

Motorozni jó dolog, pláne egy keréken.

Aztán amikor elindult, kicsit elvesztette az egyensúlyát :)

Aztán tegnap még ellátogattunk az óceánhoz. Hatalmas hullámok voltak, egy kicsit féltettem Tátit, de végül nagyon jól szórakoztunk. Emma persze végig aludt a babakocsiban. Benedek nagyon jó úton halad a szobatisztaság felé. Már akkor is szól, ha pelenka van rajta, így odafele és visszafele is meg kellett állnunk pisilni. Kakilni sajnos továbbra is pelenkába kell, de persze szól, hogy vegyük fel a pelust, mert most kaka jön:) 

Emmáról nem nagyon készült most kép, majd igyekszünk pótolni.

Semmi különös nem történt az utóbbi napokban, viszont készült egy pár jó kép.

És ilyen amikor Táti segít aranygaluskát csinálni.

Emma tegnap volt 5 hetes, úgyhogy végre összeszedem magam és írok egy posztot, ahogy már hetek óta tervezem, avagy töltök fel pár fényképet...

Benedek nagyon jól viselkedik Emmával: szereti, puszilgatja, pelenkázásnál mindig ő akarja bekrémezni a popsiját. Nem féltékeny Emmára, már a babakocsiját is megengedte, hogy használja. A matchboxait is rendszeresen oda akarja adni neki, aztán persze majd meglátjuk mi lesz, ha Emma egyszer tényleg el akarja venni.

Emma egyébként jó baba. Nappal ugyan két óránként enni akar, de lehet hogy csak megszomjazik a melegben, mert általában 5 perc szopizás után már nem lehet többet tölteni bele. Aztán jön egy pár nőies böfi, visszaköpi a felesleget, majd visszamegy az ágyába. Ha kell megkapja a cumiját, és elvan. Néha idő előtt elveszti a cumit ilyenkor reklamál, egyébként meg elalszik. Éjszaka aztán alszik akár 4 órát is egyhuzamban. Bár tegnap éjjel 6 óra alvás után már én ébresztettem fel, hogy ennyi azért már bőven elég volt. Igaz már nagyon forgatta a fejét, így biztos hamarosan felébredt volna magától is.

Kint mostanában nagyon meleg és párás az idő. Délutánonként gyakran esik , de az sem hoz felfrissülést, így sajnos sokat vagyunk bent. Ennek az az egy előnye van, hogy Táti gyakorolhatja a szobatisztaságot. Sokat volt pucéron mostanában, úgy már nagyon ügyes, szalad a bilire ha jön a pisi. Most próbálkozunk alsónadrággal, ami azért nehezebb. Eleinte mindig azt hitte, hogy pelenka van rajta, de most már általában szól ha csurgatni kell. Azért időnként előfordul, hogy bemegy egy pár csepp a gatyába, de amint észreveszi visszatartja és a maradékot a bilibe ereszti. A képen éppen fogat mos, azaz csatlakozik a facebookon az "akik gyerekkorukban megették a fogkrémet" csoporthoz...

Már nagyon készülünk a hazaútra. Elkezdtük árulni a bútorainkat, és egyéb ingóságainkat. Persze a leendő vevők csak augusztus 4.-én vihetik el a cuccokat, addig előleget kérünk, jó ismerősöktől még azt sem. Már nagyon jól állunk, csak három bútordarab, vasaló és porszívó vár még új gazdára. Egy kanapét már oda is adtunk egy dán srácnak, mivel az apartmanja üres, nekünk meg nem volt annyira szükségünk kettőre. Benedek meg is siratta a kanapét rendesen. Egyébként is erősen ragaszkodik minden tárgyhoz-bútorhoz. Tegnap az íróasztalt firkálta, mikor rászoltam, hogy ne rongálja mert már el van adva. Erre közölte, hogy nincs eladva, kell apának... Persze próbáljuk ráhangolni a hazatérésre, de a maradék 5 hét még nagyon sok idő neki.

Hát történt a mai napon ez:

Gerardo, costa rica-i barátunk biológus, phd-zik. Az egyik professzora régen vett egy nagyobb erdőrészt itt a város közelében, egy tó partján. Itt végzni Gerardo a kísérleteit. Nem akarok (és nem is tudok) részletesen elmélyülni a dologban, de kb azt próbálja kideríteni, hogy melyik a legkedvezőbb évszak bizonyos invazív növényfajok vegyszeres kiírtására. Néha permetez, azt havonta kimegy lefényképezni a kb 1-1 méteres mintaterületeket. Komoly, mi?

Na engem ugye érdekel a természet, meg kirándulni is szeretek, így megbeszéltük, hogy egyszer elmegyek és megnézem mi a tök van arrafelé. Legalább valaki el is tudja mondani, hogy bicajozás közben miket látok (vagyis mit láttam, de erről majd később) az ehhez hasonló floridai erdőkben. Az egyetemi terepjáróval kimentünk, megcsináltuk a fényképeket, majd Gerardo javasolta, hogy menjünk ki a tópartra is szétnézni. Egy elvadult ösvényen mentünk, Gerardo előttem kb 4 méterrel. Egyszer csak megláttam magam előtt egy lépésnyire ezt a földön:

Az utolsó pillanatban vettem észre, már éppen léptem volna. Pont rá. Ez a szép körmondat jutott eszembe hirtelen: F_ck! F_ck! Gerardo, a f_cking snake! Fogalmam sem volt mi ez, de gondoltam, hogy most jó lesz kicsit távolabb menni. Pár lépés hátra, fényképezőgép elő, gomb nyomogat. Gerardo közben azonosította: csörgőkígyó. A professzora 15 éve jár ide, de még nem találkozott ilyennel, azt mondta nem kell aggódni. Anyád. Hát mi aggódni kezdtünk kicsit. A tóhoz persze már eszünk ágában sem volt elmenni, nagy ívben kikerültük a kígyót - aki továbbra is látszólag békésen hevert összetekeredve a fűben, de a fejével követett minket - és néztük. Gondoltuk, ha már így ráakadtunk, meg kéne nézni milyen hosszú. Na ezt nagyon nem kellett volna. Úgy helyezkedtünk, hogy az autó felé lehetőleg ne a kígyón keresztül kelljen menekülni, Gerardo fogott egy hosszú pálmaágat és elkezdte piszkálni, én meg próbáltam fotózni.

A kígyó lassan reagált, de végül elindult.

Szerencsére nem felénk, ellenben elkezdett csörögni, ami két dolgot jelent: veszélyben érzi magát és szívesen támad. Nem tette, de amíg tisztes távolba nem ért, folytatta a csörgést.

Kiderült, hogy elég mértes példánnyal van dolgunk, mert 1,5 - 2 méter hosszú volt. Gerardo csinált még egy rövid hangfelvételt, aztán jobbnak láttuk távozni. Érthető módon elég alaposan megnéztük, hova lépünk.

És miért volt ez butaság? Namármost a csörgőkígyó mérge igen erős, a szöveteket roncsolja. Ha nem kezelik időben, simán halálos. Erős idegzetűek keressenek rá a "rattlesnake bite" kifejezésre (képekre persze), én most ide inkább nem szúrnék be egyet sem. A testhossza 2/3-ának megfelelő távolságon belül - tehát jelen esetben legalább 1 méter - olyan sebességgel mar, hogy azt az emberi szem nem is tudja követni. Ugye mikor megláttam fél méterre voltam tőle. Gerardo vagy átlépett rajta, vagy közvetlen mellette ment el (rajta volt legalább gumicsizma). Azt írják, hogy soha ne provokáljuk, mert akkor támad. Mi meg pálmaággal basztattuk, hogy nyújtózzon már ki! Elég nagy mákunk volt. Egyrészt, hogy megúsztuk, másrészt hogy láthattunk egy elég ritka és szép állatot. Gerardo még vagy 2 évig járhat a kígyóhoz fotózni a gazokat... Doktori fokozatú szívás.

Egyéb: hű GT bicajom - a helyi magyar családnak, a British Airways-nek és a testvéremnek köszönhetően - már otthon van. Itt nincs több erdei bicajozás, majd otthon. Lufthansával nagyon drága lett volna hazavinni, ezért döntöttem a korai hazaszállítás mellett. Most csak a roncs campus bike van és egy országúti kölcsönben. Marad a futás, vagy a konditerem.

Emmáról és Tátiról külön poszt lesz hamarosan. Pompásan vagyuk, de itteni napjaink meg vannak számlálva, készülünk a hazatérésre.

Levezetésképpen legyen itt egy mikrobéka képe:

Emma szerdán este megkapta az utolsó adak antibiotikumát, így a szerda éjjel kiengedtek minket a kórházból. Szerencsére teljesen jól van, bár az antibiotikum mellékhatásaként még van egy kis hasmenése, ami némi hascsikarással párosul, de remélem ez gyorsan elmúlik.

Az éjszakák jól telnek, 3-4 óránként felkel szopizni, aztán alszik vissza. Este 8 körül van Emma fürdetés, szoptatás, Emma már mehet is aludni. Szerencsére Emma nagyon könnyen elalszik, csak leteszem hasra, esetleg odaadom a cumiját és már alszik is. Utána jön Benedek fürdetése, ami sokkal több időt vesz igénybe, és persze az altatás is nehezebb eset: meseolvasás vég nélkül, persze reklamáció villanyoltásnál, de aztán csak elalszik valahogy. Mostanában egész jó, mert már 10 előtt el tudom hagyni a szobáját. 7 körül aztán persze már ébred mindkettő, úgyhogy érdemes alvással tölteni a fennmaradó időt.

Sajnos kimenni nem nagyon tudok Emmával a meleg miatt. Ha kimegyek nagyon izzad, és egy órán belül enni szeretne, vizet persze nem akarok neki adni, így marad az óránkénti szoptatás, vagy bent maradás, ami persze meg Benedeknek nem jó. 

Emma egyébként teljesen más, mint Táti volt. Sokkal érzékenyebb a zajokra, Benedek általában átaludta a látogatókat, Emma a legkissebb zajra is felriad. Lehet fordítva kellett volna születniük :). Reméljük azért gyorsan megszokja majd. Ma egyedül vagyunk itthon, mert a fiuk nagymamával kirándulnak egyet, amire mi még nem vállalkoztunk, így Emma nagyon jókat alszik nappal is. Vagy csak megjavult a hasa? Na majd meglátjuk...

Táti egyébként nagyon jó nagytestvér, féltékenység sem nagyon van, bár neki is kell mindent csinálni, így ő is próbál böfögni evés után, ő is jelentkezik szopizni, (ezt eddig is megtette, nem kell megijedni, ez csak abból áll, hogy odabújik hozzám, és ráteszi a fülét a mellemre). Persze rengeteg dolga van, nagyon jól eljátszik a legójával és a matchboxaival. Minden nap végig kell sétálni a telepen, nagyjából ismeri már az összes itt kapható autómárkát, és lelkesen sorolja, hogy ez Ford, az Toyota, ez Mazda, vagy Honda stb...

Hát május vége felé abban a megtiszteltetésben volt részem (részünk), hogy megkaptam (megkaptuk) az IHLUAC díjat. Az IHLUAC az International Honorary for Leaders in University Apartment Communities rövidítése. Ez magyarul az Egyetemi Apartman Közösségek Vezetőinek Nemzetközi Elismerése, vagy mi. Szóval minden évben kiválasztanak pár embert, akik sokat tettek azért, hogy összehozzák az embereket, programokat szerveznek, segítik a többieket, szóval jó közösségi emberek. Nahát idén én (mi) lettünk kiválasztva. Azért írom hogy én (mi), mert hivatalosan én kaptam, de valójában az egész család. Ugyanis nem csak én, hanem Brig, sőt Táti is igazán sokat tettek azért, hogy itt együtt játszanak-szórakozzanak a gyerekek és felnőttek. Mostanara sok barátunk lett, mindig van kivel Tátinak játszani, és nekünk is van kivel bandázni, krikettezni, autót szerelni, vagy sütögetni és inni egy sört.

Íme egy kép a díj átadásáról:

Nyilván fontos, hogy az egyetemen jól teljesítsek. De legalább ennyire fontos, hogy az életvitelünkkel, hozzáállásunkkal (jól írtam?), viselkedésünkkel jó hírét keltsük az országnak, szittya-lovas-pornófilmkészítő-nokiásdoboz népünknek. Azt hiszem floridai missziónk ebből a szempontból (is) sikeresnek tekinthető. A díj ezt a feltételezést támasztja alá.

Hát itt van pár friss kép.

Az első az első 4 személyes családi:

A másik kettő pedig Táti-Emma kombináció:

Hír szerencsére nem sok: Emma továbbra is kitűnően van, eszik-alszik-kakál. Néha a világot is megnézi. Szerda este kapja az utolsó antibiotikum adagját, utána reméljük jöhet haza.

Emma születése tényleg nagyon könnyen ment, délután még úsztam egyet, fájogatott egy kicsit néha, de úgy gondoltam hogy ez még csak jósló fájás. Ahogy abbahagytam az úszást azt hiszem abbamaradtak a fájások. Mivel már előző éjszaka is jósolgatott, nem reméltem tőle semmit... Aztán vacsora közben már figyeltem az órát, viszonylag rendesen jöttek 5 percenként, de nagyon enyhén, szinte csak keményedések, így még mindig nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Biztos ami biztos, vacsora után még megfőztem a másnapi levest, elaltattam Tátit, aztán sétáltunk egy órát Mikivel, hátha ez végre kihozza Emmát. Még mindig nem voltak erős fájások, úgyhogy kártyáztunk egyet. 2X megvertem Mikit rablórömiben :)) (Na jó, ez már nagyon rámfért, mert egy igen hosszú vesztes széria állt mögöttem.) Gondoltam még jó lenne aludni egyet, persze nem tudtunk, mert Miki két telefonnal a kezében a fájások hosszát és intenzitását figyelte, (a telefon a stopper miatt kellett) én meg a szülős könyvet olvastam, hogy el tudjam végre dönteni, hogy menni kell, vagy nem kell menni. Aztán végre elszántam magam, felhívtam a kórházat, hogy akkor bemennénk. Ekkor azért már használni kellett a felkészítő tanfolyamon tanult légzéstechnikát, de nem volt vészes a fájdalom. 2 előtt indultunk, gyorsan beértünk a kórházba, az orvos kérdezett valamit, én közben aggódtam, nehogy abbamaradjanak a fájások. Aztán bekísértek a vizsgálóba, adtak hátul kötős hálóinget, megvárták míg átöltözök, majd felkötöttek a CTG-re. Úgy tűnt minden rendben megy, fájások továbbra is 5 percenként, néha egy-egy közelebb is, de akkor azok nagyon enyhék. Megvizsgált a nővér,   tágulás: 4 cm (itt nem újjban számolnak, hanem cm-ben, 10 cm a max, akkor jöhet a gyerek). Mondta, hogy még konzultál az orvossal, de úgy néz ki nem kell hazamennünk. Kis idő múlva visszajött a nővér, átkísért a szülőszobára, még kellett csinálni pár dolgot, beszúrni az IV-t, biztos ami biztos. Miki közben betette a Shrek 2-t a DVD-be, hogy majd azt nézzük. Nagyon készültünk, vittünk 4 DVD-t, illóolajokat, labdát stb. Aztán nekem olyan rossz érzésem lett, mintha nyomni kellene, vizsgálat, tágulás: 8 cm... Elkezdett folyni a magzatvíz, nem volt tiszta, nem baj, majd leszívják az orrát és száját amikor kint van a feje. Közben a nővér folyamatosan hívta a többieket, én nem teljesen értettem, hogy miért siet ennyire. Még két fájás, akkor már az orvos is bent volt, és már nagyon úgy éreztem, hogy nyomni kell, de mégis nagyon meglepődtem amikor erre felszólítást is kaptam. Innentől aztán már pikk-pakk kint is volt Emma, szépen felsírt odaadták, Miki elvágta a köldökzsinort. Aztán Emmát kezelésbe vették a csecsemősök, engem kicsit összfoltozott a doktorbácsi. 

Minden úgy tűnt, hogy a legnagyobb rendben van (Miki ekkor írta az előző posztot), Emma szépen szopizott... Aztán reggel 8-körül elvitték gyerekorvosi vizitre, mentem én is vele. Én nem is realizáltam, hogy valami gond van, a nővér aki tolta a kocsit egyszercsak felkapta Emmát, és elkezdte verni a hátát, mivel nem vett levegőt. Szerencse, hogy pont akkor történt, mert szerintem én sokkal később vettem volna észre, hogy valami gond van. Gyorsan adtak neki oxigént, és elvitték a speciális osztályra. Csináltak tüdő röngent, ami kimutatta, hogy folyadék van a tüdejében, azért nem tud rendesen lélegezni. Valószínűleg a koszos magzatvízből nyelt, így a fertőzésveszély is fennállt. Elkezdték neki adni az antibiotikumot, oxigén búra alá fektették, és mindenéle műszert szereltek rá. Infúziót is kapott, a gyomrába egy csövet dugtak, azon adagolták a lefejt anyatejet, de mivel az ő szervezete a légzéssel volt elfoglalva, emésztésre már nem nagyon volt ereje, így amit adtak neki, azt rendszeresen visszaszívták és kidobták. Aztán már inkább nem is adtak neki. Nem örültünk.

Péntek estére a légzés stabilizálódott, le tudták venni az oxigénbúrát a fejéről. El tudtam kezdeni rendesen etetni. Persze még a gyomra nem volt teljesen kész, a melleim viszont a sok fejéstől már igen. Szombaton tovább javult, de enni még mindig nagyon keveset evett, bár azért az emésztése beindult. A laboreredménye nem lett teljesesen jó, ezért úgy döntöttek az antibiotikumot a szüléstől számított 7 napig kapnia kell, addig mindenképpen kórházban marad. Szombat éjjel már 2 óránként kelt fel enni, aminek nagyon örültem, jobban is eszik, így ma elkezdték csökkenteni az infúziót, remélhetőleg délutánra le is veszik teljesen, így kijöhet a speciális megörzőből és egy szobában lehet velem. Persze most is bármikor bemehetek hozzá, de mivel Miki behozta a gépet, így most a szobámban gyorsan befejezem a posztot, amíg alszik. A nővérek tényleg nagyon rendesek, rögtön telefonálnak, ha felébredt, így egy percen belül ott is vagyok.

Itt egyébként szinte mindent a nővérek csinálnak, orvossal nem is nagyon találkozik az ember. Ha igen, az akkor sem tud semmit. Ez zavaró is egy kicsit (na jó nem kicsit), mert néha Emmával kapcsolatban is fél óránként változik egy vélemény. Jön egy orvos, belenéz az aktájába, mond valamit, majd megkérdezi, hogy tudlajdonképpen fiad vagy lányod született... Kb ennyire van tisztában a dolgokkal. Aztán mást mond persze az éjszakás mint a nappalos... 

Én szombat reggel óta hivatalosan már nem vagyok a kórházban, szerencsére nem hivatalosan a szobámat megtarthatom még pár napig. Persze semmilyen ellátást nem adnak, de ezzel nincs is így semmi baj. Reméljük nem szülnek mostanában sokan, mert ha teltház lesz, akkor át kell adni a szobát. 

Közben annyi változás történt, hogy Emmát levették az infúzióról, evett, most pedig már itt alszik mellettem. Azért biztos, ami biztos a légzésfigyelőt behozattam Mikivel, így nem kell aggódjak, hogy megint valami huncutságra készül...

Táti jól van szerencsére, úgy néz ki teljesen jól viseli a távollétem, meglátogat délelőttönként, szerencsére mindig talál új Matchboxot a szobában, meg megnézi a tó partján a kacsákat. Délután beszélünk telefonon, amit nagyon szeret, jókat dumál már telefonba is. Tegnap haza is mentem vacsorázni, Emma küldött neki a kórházból Legót (még jó, hogy sok ajándékkal készültünk), fürdetés előtt már jönnünk kellett vissza, és ezt nehezen viselte, így valószínűleg nem lesz több esti látogatás.

Hát ma hajnalban, helyi idő szerint 4:15-kor megszületett Emma Berencsi. 3040 g, 50 cm. A szülés gyorsan és simán ment. Mindenki jól van.

Hát készítettünk pár képet, ahogy Táti a medencét használja.

Először karúszóban közelít. Nem ugrál, csak bemászik lassan. Utána szépen lassan megőrül. Így.

Aztán leveszi a karúszót. Azért veszi le, mert akkor mélyebbre tud süllyedni a vízben. Úszni persze nem tud. Namármost könnyű belátni, hogy ebből bonyodalom lehet. Ilyenkor mindeig ott kell lenni mellette és kiemelni a vízből. Baj akkor van, mikor vihogva szaladgál a medence körül és nem tudni mikor és hol fog beugrani. Szerencsére ezt eddig csak egy-két alkalommal csinálta. Ilyen akció után egyébként is az egyik legsúlyosabb büntetést kapja (medence azonnali elhagyása).

Ha már lent van a karúszó, akkor indulhat az igazi móka.

Vízen jár simán.

Ki is mászik automatán.

Brig aggódva figyel.

Egyéb hírek. Brig jól van, ha minden igaz már nincs sok hátra a szülésig. Szombaton ismét vitorláztam, de most csak harmadikok lettünk. A két nagy ellenfelünk megelőzött, mert kicsit álmosak voltunk.

Meleg van. Nagyon.

Hát most már tényleg nincs felmentés, írnom kell.

A legfontosabb, hogy április 26-án leadtam az utolsó házi feladatomat is, így befejeztem a tavaszi félévet. Nem volt könnyű. Mint arról már korábban beszámoltam, ebben a félévben nagyon sok házi feladatot és projektet kaptunk. Elvileg csak hétfő-szerda-péntek volt órám, de február óta minden nap, legtöbbször hétvégén is bent voltam. Ennek nyilván Brig és Táti nem örültek, de mindig segítettek, támogattak. Azért a nagy igyekezetnek meg is lett az eredménye: három A és egy A- jegyet kaptam. A féléves átlagom 3.92 lett. Ez jó, nagyon örültünk neki. Az őszi félévben A-, A-, B+, B+ és 3.5 voltak a hasonló adatok.

Most majdnem 2 hét szünet volt, amit természetesen Briggel és Tátival töltöttem. Jövő héten pedig kezdődik a nyári félév. Nyáron meglehetősen szegényes a választék tárgyakból, így sokáig agyaltam mi legyen.

Tovább. Végre sikerült találkozni a másik magyar családdal is. Az egyikük kutatóorvos, a másikuk magyar nyelvet és történelmet tanít az egyetemen, elég régóta itt vannak Amerikában. Irkeik vannak, az egyik 6 éves, a másik életkorát ki lehet következtetni. Szóval kiderült, hogy van egy 26 lábas vitrolásuk és hogy kellene a hajóra néha ember. Nem tudtam nemet mondani. A hajót könnyen szállíthatóra tervezték (svert, üríthető balaszt tartály), így a kertjükben tárolják és egy utánfutón viszik mindenhova. El is mentem velük egy rövid versenyre Jacksonville-től délre, a St Johns folyóra. Nem volt nagy a mezőny, mivel itt nem igazán értik a vitorlázókat - minek ilyesmivel  szórakozni, mikor pompás 200-300 lóerős hajókat is lehet venni? A szél változó volt, az elején kemény, majd nagyon gyenge, a végére megint erősödött. A Balaton után elég furcsa folyótorkolatban vitorlázni, mert az apály-dagály miatt jelentős áramlások alakulnak ki. Kellemesen hajóztunk, kiderült, hogy kapitány úr pompásan navigálja a hajót - meg is nyertük a versenyt. A következő verseny az itt vagy népszerűségnek örvendő Mug Race volt, május 1-én, ugyancsak a St Johns folyón. Itt a táv légvonalban kb 70 km, tehát nem rövid, kb 100 hajó indulhatott. A szél szinte végig jó volt, 4-6 csomóval verettük, hibátlanul mentünk. Délután már be is értünk: ismét megnyertük a hajóosztály versenyét és mi lettünk az első egytestű hajó is (a katamaránok jóval gyorsabbak, mint a túravitorlások). Nagyrészt végig a spinnakert kezeltem, ugyhogy estére már csak felfelé tudtam nézni. Pompás volt. Itt van az útvonal (a piros a miénk) és kép is.

Táti márciusban belépett a "terrible two" korszakba és ennek megfelelően elég komoly hisztirohamai voltak (hanyatt fekve üvölt a földön, majd 2 perc múlva vihog). De mióta vége a sulinak és itthon vagyok ezek szerencsére megszűntek. Most megint a medence a trendi, alig lehet kiszedni a vízből. Érdekes módon mintha elfelejtett volna majdnem mindent amit tudott tavaly: az elején a hideg vízre panaszkodott és nem is ugrált a medence széléről sem. Mostanra viszont nagyon belejött, ugrál ezerrel és igen bátran próbálgat karúszó nélkül is úszni. Ilyenkor persze ott vagyunk mellette és segítünk neki. Az óceánben viszont nem fürdik, pedig tavaly szerette a hullámokat. Ma voltunk éppen a Mexikói-öbölnél. A víz sekély volt, hullámok sem voltak és Táti nagyon élvezte. Itt toccsan.

Egyre jobban beszél, egyszerű mondatokat is farag. A kedvencünk az, mikor megkérdezzük, hogy mit kér reggelire. Legtöbbször azt mondja, hogy tükör-tojás. OK, megkérdezzük hányat szeretne. Kettőt - feleli komolyan és mutatja is az ujjával. Továbbra is jó étvágya van, palacsintából 6-ot eszik a leves után. Szereti a csokifagyit (koszi-fagyi), de pudingot nem eszi. Iszik is rendesen. Íme.

Néha persze kap tiltott szereket is (chips vagy MMs, amit csak bogyónak hív).

Ha rájön, akkor elkezd énekelni és hozzá táncol is. Ilyenkor Briggel visítunk a nevetéstől. Bla-bla szöveget énekel, a hang magasságát nem nagyon változtatja, inkább csak a tónusát is a hangerejét (pont mint bikicsunáj) és a mozgása is ördögi. De itt éppen mászókázik.

Korábban a bicaj volt a mániája, most éppen a busz a nagy sláger. Mindig ezt kell neki rajzolni. Egy idő után már igen nehéz kreatívnak lenni, miután kifogytam a városi, elővárosi, távolsági, 2 és 3 tengelyes, emeletes, panoráma, stb buszokból rajzolás helyett inkább az interneten mutattam neki a pompás járműveket. Ja, bicajozni továbbra is szeret, esti mese helyett szívesen lapozgatja a szakirodalmat (Mountain Bike Action). A főbb alkatrészek (váz, villa, kerék, pedál, kormány, ülés) nevét persze már régebben megtanítottam neki.

Vettünk új Matchbox-ot is, csak hogy tudja mi a szép. Ilyet kicsiben:

Brig pocakja már nagyon nagy, május végén érkezik Emma. Mondhatni felkészülten várjuk. Nagyrészt minden felszerelésünk megvan, szerencsére alig kellett valamit venni, mindent kapunk kölcsön. A nagy kérdés persze az, hogy Táti hogyan fogadja majd.

A kórházba most már hetente járunk vizitre. Nagyon szimpatikus az orvosok hozzáállása, a korház tényleg nagyon jól felszerelt és a lényeg, hogy Brig szívesen megy oda. De erről majd ő ír bővebben. Május vége felé érkezik látogatóba Anyukám, aki segít majd az első hetekben.

Táti március 11.-én hivatalosan is belépett a hisztis 2 évesek közé. A szülinapot a helyi szokásoknak megfelelően tartottuk, kikölcsönöztük a közösségi szobát. Ez szerencsére térítésmentesen jár a telep lakóinak, mindenkinek eljuttattuk a meghívókat, természetesen az utolsó pillanatban, a Floridai túránk előtt.

Kértük, hogy senki ne hozzon ajándékot, Táti ezt nem biztos, hogy díjazta volna ha tudja, de már így is annyi játéka van, hogy nem tudjuk majd hazavinni. Viszont mindenki hozott cserében valami kaját, így nekem csak a tortáról kellett gondoskodni. Persze életem első dobostortája nem lett tökéletes, bár a 6. piskótalap már egész jól sikerült. A cukormázat nagyon tökéletesre akartam csinálni, így túl vastag lett, a díszítésnek szánt tejszínhab meg pillanatokon belül szétfolyt. Azért gyorsan összedobtam még egy gyümölcstortát is.

Mivel nem szeretem, hogy a partik elején unatkoznak a gyerekek, készítettem egy horgászós játékot, ami nagyon bevált, mindenki nagyon jól szórakozott vele. A halak a buli után újrahasznosításra kerültek, Táti szobájának a díszévé váltak.

Aztán jött a helyi szokás, a Mexikóból származó pinata. Ez abból áll, hogy megtömnek egy kartonpapírból készült figurát édességgel, elsősorban cukorral, és ezt addig kell ütni, amig szét nem esik. Tátinak az első pillanattól kedvence a játék, nem mintha megehetné a cukrokat, de nagyon szereti ütni is és utána a cukrokat zacskóba gyüjteni, amit mi később úgyis kidobunk, vagy elajándékozunk.

Azért a Táti kedvence a tortafújás lett, nagyon élvezte, hogy mindenki neki énekel és neki tapsol amikor elfújja a gyertyát. 

A parti közben diavetítés ment Táti legjobb képeiből. A torta azért nem sikerült rosszul, szinte mind elfogyott.

 Már megint nagyon el vagyok maradva a blogírással. Mikinek felmentése van, annyi a tanulnivaló, hogy sokszor a hétvégét is bent tölti, leadás előtt meg hajnalig hajrázik. Szerencsére már visszafelé számolunk, már csak 4 hét van ebből a szemeszterből, és a nyári remélhetőleg könnyebb lesz.

Március elején volt a tavaszi szünet, amit egy szép floridai körúttal töltöttük, itt volt Zoli és Judit is. Első nap a Kennedy Űrközpontot néztük meg. Egy busszal körbevittek minket, megnéztük, hogy hol lövik fel, hol szerelik össze, stb... A fiuknak nagyon tetszett, arra ne számítson senki, hogy én bővebben írok róla, majd esetleg ha Mikinek lesz ideje...

Második napra egy pihenőnapot terveztünk, amit Miami Beach-en töltöttünk. Szép időnk volt, kb 25 fok, jól esett a napon feküdni, a víz kicsit hűvös volt, de azért meg lehetett szokni. Tátit is megpróbáltuk bevinni, de neki nagyon nem tetszett a víz hőmérséklete, végül a lábát sem volt már hajlandó beletenni, menekült a hullámok elől. Ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat, csak hogy irigykedni lehessen, itt egy pár kép:

Strandulás után még megnéztük Miami híres Design negyedét. Láttunk szuper játékboltot, nagyon édes kötött babák voltak csilliókért, sajnos senki nem vállalta a fényképezést a boltban...

Miamitól délre Florida City-ben szálltunk meg, innen vezetett a következő napi túránk Key West-re, az USA legdélibb pontjára. Florida Keys szigetcsoporton keresztül vezetett a majdnem 3 órás utunk.

Key West gyakorlatilag olyan mint Siófok. A tavaszi szünetet rengeteg egyetemista tölti itt, a megfelelő hangulatról bárok, diszkók gondoskodnak, aztán az éjszaka fáradalmait ki lehet pihenni a tengerparton. Mivel Key West egy köpésre van Kubától

egy hangulatos kubai étteremben ebédeltünk.

Ebéd után teljesen tele hassal sétáltunk egyet a kikötőben, közelről megcsodáltuk a hatalmas hajót.

Elég későn értünk ki a tengerparta, a nap már nem sütött olyan melegen, így csak Miki volt olyan bátor hogy fürödjön. A part kivételesen nem homokos volt, de Táti a kődobálást is nagyon élvezte.

A nap végén újra megtettük a 3 órás utat, hogy másnap megtekinthessük a floridai mocsárvilágot, Everglades-t. 

Az út Florida City-től Everglades City-ig a mocsáron keresztül vezetett, az út szélén kb 3 méterenként lehetett napozó aligátorokat látni. Gondoltuk közelebről is megnézzük a mocsárvilágot, így befizettünk egy airboat túrára. A túra inkább vidámpark jellegű volt, a kicsit értelmesebb állatok mind elmenekültek a fülsüketítő zaj elől. Mi kaptunk fülhallgatót, így Táti jót tudott aludni, de a fülhallgatót persze nem engedte el.

Mindenesetre érdekes volt a labirintus, de legközelebb inkább kenuval megyünk...

Szuper éttermet találtunk. Az étterem mellett volt a rákhalászok kikötője, így az étterem tengeri hal kis- és nagykeresekedelemével is foglalkozik.

A külsőségekkel nem sokat foglalkoztak, de kaja nagyon jó volt.

Hazafelé még megálltunk egy pár helyen aligátort nézni és sétálni.

Táti a hosszabb sétára magával hozott három autót is, és egyiket sem akarta elengedni, így a 2 kilométeres sétát majdnem végig az autókkal egyensúlyozva tette meg.

Este majdnem Tampáig jutottunk visszafele, legnagyobb meglepetésünkre itt volt a legnehezebb szállást találni, de végül sikerült. Végig a Days Inn nevű szállodalánc moteljeiben száltunk meg, mert ez volt a legelfogadhatóbb árú. Én végig rettegtem a matracban lakó bogaraktól, de szerencsére nem találkoztunk velük az utunk során.

Másnap nem kedvezett nekünk az időjárás, felhős szeles, persze nem túl hideg időnk volt, így a Florida Aquarim-ot néztük meg Tampában. Elvileg van hajós delfinnézés is, de ezt a programot a rossz idő miatt törölték. A fiuk mindenesetre lelkesen fényképezték a halakat.

Már késő délután hazaértünk, mivel erre a napra esett Táti szülinapja hivatalosan, ezt tortával is megünnepeltük.

Az utolsó nap szinte egész nap esett az eső, így erre a napra némi vásárlás és St. Augustine, az USA egyik legrégebbi településének megnézése jutott. St. Augustine kb 1,5 óra autóútra van Gainesville-től. Hangulatos a sétálóutca, bár európai szemmel nem túl régi, és persze minden a turizmusról szól. 

Nagyon jól telt így a tavaszi szünet, sajnos Mikinél meg lett a böjtje az 1 hét nem tanulásnak, utána szinte éjjel nappal az iskolában volt, még most is egymást érik a határidők... Táti is én is nagyon elfáradtunk a hosszú autózásban, jól esett volna egy kis pihenő, de vasárnap Táti szülinapi bulija volt, amire persze már szombaton el kellett kezdeni készülni, de erről írok egy újabb posztot. 

Igen gyorsan telik az idő, fel sem tünt, hogy lassan február vége van, én meg december óta nem jelentkeztem. (Mostmár nagyon úgy néz ki, mire befejezem ezt a postot, március lesz)

Mielőtt még valaki nagyon irigykedni kezdene, hogy itt vagyunk a nyárban, le kell szögeznem, hogy itt is volt tél. Igaz sokkal enyhébb, mint otthon, a leghidegebb januári éjszakán -7 fok volt, ami a szigetelés nélküli apartmanunkban nem olyan vicces. A nappali hidegrekord 5 fok körül lehetett, így néha hiányoltuk a téli felszerelésünket. Ilyen időben az emberek nem jönnek ki, így Táti megint sokat játszott kint egyedül. Most már azért melegszik az idő, bár a fűtést reggelente még mindig bekapcsoljuk egy kicsit. 

A betegségek sem kerültek el minket sajnos. Tátit még az első orvosi vizsgálatnál visszahívták, hogy adjanak neki még egy pár oltást. Az oltásokat nem kértem (influenza és hepatitis ellen oltották volna), így nem sok mindent csináltak. Hajnali 1-kor viszont intenzíven elkezdett hányni, és reggelig szinte abba sem hagyta. Elfogyott az összes lepedőnk, persze nem aludtunk semmit, de reggelre már szinte jól volt. Egy kicsit még összefosta a mi lepedőnket is, csak hogy tele legyen a mosógép, enni nem nagyon evett, de ezt nem is bántuk. Mivel a hányás abbamaradt, az orvosnál nem akartak velünk szóba sem állni, azaz ilyen tünetekre nem adtak időpontot. Másnap éjjel még hányt egyszer, de egyébként teljesen jól volt. Szerdán aztán már Miki is mondta, hogy nem érzi jól magát, haza is jött a suliból egy órával korábban, irány a wc... Én még reménykedtem, hogy csak bebeszélem magamnak a hányingert, de nem kellett sokat várni, hogy bebizonyosodjon, én is elkaptam. Táti ekkora már teljesen jól volt, ment volna ki játszani, mi meg örültünk, hogy két wc van és nem egy. Szerencsére a hányás nem tartott sokáig, estére már azt hittem, hogy teljesen kiszáradok, de addigra sikerült pár korty víznek bent maradnia. Enni még nem tudtunk rendesen egy darabig, és cafatul éreztük magunkat, de más tünetünk nem volt. Benedek étvágya is csak kb 1 hét után jött vissza, de akkor aztán bepótolt mindent. Aztán én szedtem össze egy torokfájós megfázós cuccot, amit mostanra ráragasztottam szegény Tátira is, de szerencsére ez nem vészes.

Januárban két hétvégét is kirándulással töltöttünk, közelben lévő nemzeti parkokat látogattunk meg. Első látogatásunk a Manatee Springs nevű parkba vezetett.

A fő forrás átlagosan 380 millió liter (azaz nagyon sok) tiszta, hideg vizet termel naponta.

A forrás vize egész évben 22 fokos, így télen ide járnak a manatee-k, magyarul lamantinok melegedni, nyáron pedig az emberek hűsölni. Messziről láttunk is egy pár ilyen tengeri tehenet, a víz nagyon tiszta, így mindent látni lehet benne. Lesétáltunk a közeli folyóig, megnéztük a forrást, Táti tombolt egyet a játszótéren, aztán kirándultunk egyet az erdőben.

Más turistával nem nagyon találkoztunk, egy kígyóval (szerencsére nem túl közelről) és egy pár őzzel viszont igen.

Táti kirándulás közben szerencsére aludt egy rövidet a babakocsiban, aztán ő is sétált. Estére jól elfáradtunk, de szépen telt a nap.

A Homesossa Springsről már sokat halottunk korábban, így már rég terveztük a látogatás. Aznap nagyon jó időnk volt, 27 fok, bár inkább párás, mint napos. A parkolóból hajóval jutottunk el a parkba.

Ez a park gyakorlatilag egy forrás köré épített állatkert, ami Florida állatvilágát hivatott bemutatni. Van itt róka, farkas, barna medve, 2 sas (ők mint megtudtuk balesetet szenvedtek, így nem tudnak repülni, ezért fogadta be őket a park).

Vannak persze hatalmas aligátorok, szerencsére kerítés mögött...

Van sok teknős, egy fennakadt egy fadarabon, reméljük majd leszedi valaki.

Mivel Florida a nyugdíjasok hazája, így került ide ez a víziló. Californiában született, fiatal korában színész volt, valamilyen általunk ismeretlen talkshow-ban szerepelt, aztán kiöregedett, és ide került, éppen etetés időben jártunk nála...

A park fő látványossága a tengeri tehén.

4 nőstény példány lakik itt, ők nem mehetnek ki, és a vad lamantinok sem tudnak bejönni.

Ezek az állatok lassan mozgó növényevők, a fő veszélyt a motorcsónakok jelentik számukra, mert nem tudnak kitérni előlük.

Táti most kezd beszélni, egy kicsit későn, de hát két nyelvvel kell egyszerre megküzdenie, annak ellenére, hogy mi próbálunk csak magyarul szólni hozzá, azért minket is sokat hall angolul beszélni. A többi gyerektől meg sokkal gyorsabban ragadnak rá a szavak, mint tőlünk. Én próbálom a magyar szavakat szépen ismételtetni vele, de a kacsa az csak kaka marad, a béka, egy darabig, bé volt, aztán egy kis ideig béka lett, de mostmár inkább bikát mond helyette. Egyébként is szereti lerövidíteni a szavakat, a tojás csak toj, az elefánt meg egyszerűen e. Bár mostanában már egyre jobban próbálja hozzátenni a többi részt is, a két szótagos szavak már egész jól mennek. Van amit csak angolul hajlandó mondani, (végül is igaza van, sokkal könnyebb azt mondani, hogy come, mint gyere), van amit mind a két nyelven (például, ha szépen akarja, azaz nagyon akar valamit, akkor lehet igen, egyébként csak lazán yes).

A kedvenc szava a bicaj, már decemberben elkezdett bicajozni, először csak kölcsönvettünk egy lány kerékpárt, de mivel minden nap használtuk, és a tulajdonosa ennek nem nagyon örült, találtunk neki egy gazdátlan kerékpárt, amit egy kicsit ugyan meg kellett szerelni, de gyorsan működőképes lett. Táti feltetette rá Miki rajtszámát, így most már mindenki tudja, hogy ővé a bicikli.

Nagyon gyors, ha rendesen teker futnom kell utána, azért sokszor nézelődik közben, így van időm pihenni. A járdáról simán leugrat,

múltkor 4 lépcsőt akart ugratni, Miki az utolsó pillanatban kapta el. Két hete volt egy bicajos balesete is, túl nagy sebességgel ment át az egyik fekvőrendőrön, utána elvesztette az egyensúlyát, elesett, a bicaj meg valahogy rá, és felhorzsolta az állát. Én az egészből csak annyit tapasztaltam, hogy Miki teljesen rémült fejjel rohan be vele, Tati meg sír, bár nem annyir vészesen. Kicsit átöleltem, letöröltem a vérző állát, nem telt bele fél perc, már kereste a bicaját, menni kellett újból ki... Azért a sérülés még mindig látszik egy kicsit.

Általában nagyon jól elvan itthon is, van egy 2 kilenc darabos puzzleból álló könyve, (az egyik kép természetesen bicajos), azt napjában többször is kirakja egyedül, továbbra is "segít" a konyhában, de azért szerelni jobban szeret. Az alvással is jobban állunk egy kicsit, délután is már az ágyában alszik el, bár néha elég nehezen lehet rávenni az alvásra. Lefekszem mellé, és egyszerűen nem engedem felkelni, ami ellen általában rendesen tiltakozik, főleg ha nagyon fáradt. Éjszakát is sokszor átalussza, bár néha csak megjelenik a takaróját cipelve az ágyunkban, és ott alszik tovább. Ma hajnalban először elkezdte keresni a kedven állatait, (hangosan hívta, hogy kaka és cápa). Végül úgy tünt a cápa nem hallotta meg az utasítást, így csak a kacsa és a takaró jött... Sajnos a napunk egy kicsit el van csúszva, bőven 10 után szokott elaludni, de 7-8 között már kel is reggel, délután meg 2 körül alszik el, de ha fáradt alszik akár 3 órát is. Ha nincs angolom én is alszok vele délután, ha több délutáni alvást kihagyok az esti altatásba már biztosan belealszom. A szobatisztasággal most nem nagyon próbálkozunk, várjuk a jobb időt, azért naponta többször elküldjük bilire pisilni, amit lelkesen teljesít is. Múltkor kb 5 percet lehetett pelenka nélkül, mert a főzés miatt nem volt időm rögtön ráadni az újat, később teljesen meglepődtem, hogy a biliben volt pisi és egy kis kaka is... Ha melegebb lesz majd többet lehet pelenka nélkül, és akkor meglátjuk hogy haladunk. 

A pocakom szépen nő, bár az orvos továbbra sincs megelégedve a súlyommal, szerinte nem hízok eleget, én azért ezt nem bánom. Emma talán egy kicsit kevesebbet mozog, mint Benedek, de lehet csak kevesebb időm van észrevenni. Szerencsére teljesen jól vagyok, néhány gyomorégést leszámítva ami pár korty tejjel teljesen jól kezelhető. Az egyik fogammal van egy kis probléma, még szilveszterkor kiesett a tömés belőle (ez nem újdonság, mert a fog szélén van a tömés, így 2 évente elhagyom), el is mentem a fogorvoshoz, gondoltam majd kétszer, háromszor többe fog kerülni mint otthon, de tévedtem. Egyrészt nem csináltak semmit, mondván terhes vagyok, csak tisztítás nélkül beletettek kb 30000 Ft-ért egy nyugtató tömést, aminek az egyik része már aznap este kiesett. Azóta is szenvedek vele, minden étkezés után rögtön fogmosás, fogsejmezés, ezüst kolloidozás, ha ez elmarad begyullad, és fáj. Azért még reménykedem, hogy kihúzza az elkövetkező 5 hónapot valahogy...

Márciusban sok programunk lesz, a tavaszi szünetben utazgatunk egy kicsit, közben és utána Benedek 2. szülinapját ünnepeljük. Március végére tervezünk magyar főző estét, ez azt jelenti, hogy kb 100 emberre lehet számítani egy ilyen rendezvényen, az alapanyagokat megveszik, és főzni is segítenek, de az instrukciókat természetesen mi adjuk. Jelen állás szerint lesz pogácsa, paprikás csirke, gombapaprikás a vegáknak, nokedli, és császármorzsa. Ha valakinek van valami ötlete, mi az amit még feltétlen meg kell főznünk, azt szívesen vesszük, bár az alapanyagok nem ugyan olyanok, mint otthon. (Ha hazaértünk legalább 2 hétig csak olyan dolgokat fogok főzni, amit itt nem tudtunk enni...)

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy bokros teendőim miatt a blogírás komoly részét Brigre testáltam. Azért írok én is néha, mert úgy tűnik Brig kicsit nehezen halad a dologgal.

Másodszor az egyetem: bár ebben a félévben ugyan úgy 4 tárgyam van, mint az előzőben, sokkal több időt követel a házi feladatok és projektek elkészítése. Így az elméleti hétfő-szerda-péntek helyett minden nap bent vagyok és csinálom a feladatokat. Otthon nem szeretek tanulni, mert egyrészt Táti mellett nehéz, másrészt a legtöbb feladathoz itthon fel nem lelhető szoftver szükséges. Egyébként érdekes dolgokat tanulok és ezek a feladatok tényleg rengeteget segítenek az elmélet gyakorlatba való átültetésében.

Harmadszor: ami most kicsit jobban aggaszt, az a derekam nem kielégítő állapota. Korábban is fájt már mikor nagyon megterheltem (külpontos terhelés, pl zsalutáglák és cementeszsákok pakolgatása), el is mentem orvoshoz, aki enyhe-kezdődő gerinc (porckorong) sérvet diagnosztizált. Gyógytornát javasolt, amit csináltam is tavaly egy ideig, de aztán a nagy terhelések és a fájdalom megszűntek és a torna is abbamaradt. Januárban azonban valamiért ismét előjött és nem akar elmúlni. Én arra gyanakszom, hogy Táti már elérte azt a súlyt, amit nem bír a derekam. Tehát nem kéne őt emelgetnem. De végül is most már szinte mindent teljesen önállóan meg tud csinálni ha akar, probléma akkor van ha nem akar és kényszeríteni kell. De ez szerencsére ritkábban fordul elő. Természetesen a futásból és a bicajozásból is vissza kell venni a gyógyulás érdekében (amúgy sem jut rá idő). Tegnap viszont voltam annyira meggondolatlan, hogy elmentem az első tanszéki focira. Meg is lett a böjtje, ma reggelre extra fos állapotba kerültem, alig tudok lehajolni. Nincs több foci jó ideig. Orvoshoz egyenlőre nem akarok menni, először inkább pihentetéssel és a tornával próbálkozom. Aztán ha nem használ, akkor majd meglátjuk.

Az idő: lassan akar kitavaszodni. A. szokatlanul hideg január után februárban is voltak 0 fok közeli éjszakák, így a sátrunkban gyarkan kell fűteni. Amikor viszont felmelegszik a levegő 20 fokra és süt a nap, akkor igen kellemes a kintlét.

Adós vagyok még egy rövid beszámolóval is: január végén 3 falubélivel felkerekedtünk és elmentünk Tampába, hogy megnézzünk egy NHL hokimeccset. Jegyet természetesen a neten vettem: minden csapatnak van "ticket exchange" oldala, ahol a felesleges jegyeket lehet megvenni a szezonra előfizetett, de időhiányban szenvedő emberektől. Teljesen megbízható, olcsó, és egyszerű. A Tampa Bay Lightning ellenfele ezúttal a californiai Anaheim Ducks volt. Bár a rendes játékidőben csak 2 gól volt (1-1), igen jól szórakoztunk. A stadionban jó magasan ültünk (megfizethető), így nem tűnt olyan gyorsan a játék, mint TV-ből, cserébe nagyszerűen követhetők az események.  Hosszabbítás után rávezetéssel nyertek a kacsák. Nekem egyedül az fájt, hogy közel sem volt tele a stadion. Nem tudom mi volt az oka. Természetesen a show itt sem hiányozhatott. Ebben profik. Pár képet is mellékelnék.

Itt még csak melegítenek:

Itt már verekednek:

Akció:

Így néz ki messziről:

Balról: Patricio (Chile), Zsigmond (Abszurdisztán), Thomas (Franciaország). A negyedik Abdel (Palesztina) a képet konstruálta.

Hazafelé bekanyarodtunk Ibor City-be, ahol Tampa talán leghíresebb szórakozó negyede található. A főutcán egymást érik a kocsmák, zenés-táncos egységek, éttermek, kávézók. Nagy a pörgés. De soha életemben nem láttam még ennyi ízléstelenül felöltzött feketét.

Bicaj: kaptam kölcsön mega lámpát, amivel sötétben is lehet rendesen menni, de fent említett okok miatt még nem próbáltam ki. Előbb-utóbb muszály lesz. Elmúlt két hétben San Felascoba mentem hétvégén tekerni, mert az itteni terepet már unom és ez közel van. Múltkor kicsit tovább maradtam délután, mint szerettem volna (az egyik ösvényt elöntötte a víz), így 6 körül elég sok állattal találkoztam. Majdnem elütöttem egy tatut (asszem kilencöves volt), nem tudom melyikünk ilyedt meg jobban. Őzike is ugye standard látvány naplemente előtt.

Brig is hamarosan készen lesz a posttal.

UI: túl vagyunk a felén!!! most már visszafelé számolunk.

Régóta tervezem, hogy felhányok pár képet a campusról. Hát íme: ide járok iskolába. Minden képhez nem fűznék kommentárt, mert csak úgy random fotóztam, valamelyik épületnek a nevét sem tudom. Remélem azért a campus hangulata átmegy így is.

Ez a Century Tower. Van benne kellemes harangjáték.

Ez az építészek fészke. Nincs befejezve. Vagy igen?

Itt pedig - többek között - az építőmérnök jelöltek okosodnak. Én is itt makkolok nagyrészt.

Intenzíven indult az új év. Az IRF ösztöndíj részeként 10 napra Washington D.C.-be utaztam. A program célja egyrészt az, hogy megismerjünk a többi IRF diákot, találkozzunk pár szakemberrel és kicsit belelássunk az itteni útügyi vezérlésbe. A másik cél, hogy részt vegyünk az itteni legnagyobb közlekedési konferencián, a Transportation Research Board (TRB) éves ülésén.

A félév január 5-én kezdődött, de Hiro (a japán IRF ösztöndíjas) és én másnap hajnalban már az orlando-i reptér felé autóztunk, hogy felszálljunk a Washingtonba tartó járatra. Kora délután érkeztünk a Dulles reptérre (Ez Virginia-ban van. Ami még érdekes, hogy a terminálok között fel-le mozgatható karosszériájú, hatalmas kerekű buszok szállítják az utasokat. Ilyen ocsmány járművel ritkán találkozik az ember), ahonnan busszal, majd metróval mentünk be a belvárosi szállásunkra. A vacsora előtt még kobászoltunk egyet a Fehér-ház környékén. Ott az ablakok mögött egy barack szervezi a világot.

Ja igen, a pajtások: összesen 17-en voltunk, mexikói, hondurasi, amerikai, iráni, afgán, japán, costa ricai, brazil, kínai, indiai, dél-koreai diákok. Egy kivétellel (Southampton, UK) mindenki amerikában tanul (Texas, Virginia, Nebraska, Columbia, Ohio, Arizona, Illionis és Florida). A Purdue-ról idén nem volt senki. Szóval minden szempontból elég vegyes társaság volt. Bal szélen a magyar versenyző.

Elég intenzív programot állítottak össze a szervezők, majdnem minden nap korán keltünk és este értünk vissza a szállodába. Utána meg ugye a kiscsoportos foglalkozások némi itallal vegyítve. Voltunk a Capitolium-ban (itt ülésezik a képviselőház és a szenátus), egy kutatóintézetben (mint kb a KTI otthon), a Világbankban, ilyen-olyan szakmai szövetségek és tömörülések székházaiban, fogadásokon, hídépítő versenyen, szakmai kiránduláson és a TRB-n. Hétvégén majdnem szabad program volt. Itt van egy puccos fogadás:

Ez a Capitolium.

Ez meg a Világbank belseje.

Washington egyébként nagyon kellemes város. Nincsenek felhőkarcolók, a forgalom is elviselhető, van több metróvonal, buszok és parkok. Egészen európai.

A metrót elég sokat használtuk. Szerintem egy városról sokat elárul az, hogy milyen a tömegközlekedése és milyen nehéz (vagy könnyű) jegyet venni pl a metróra. Washingtonban elég jól megoldották a feladatot. A jegy ára a távolsággal arányosan változik, és függ az utazás időpontjától is. Jegyet csak automatából lehet venni, természetesen kártyával is lehet fizetni, az otthoni hajléktalannak álcázott ellenőröket itt kapuk helyettesítik. Minden logikus, érthető. Jó lenne egyszer otthon is valami hasonló. Az autók is normálisabbak, mint Floridában. Nincsenek értelmetlen pick-upok, helyettük nagy számban jelennek meg például az értelmiségi középre marketingelt svéd kombik. Meg persze a rengeteg fekete kormányzati autó, testőrrel, villogóval, néha kísérettel.

Szinte az összes múzeum ingyenes, és egymáshoz nagyon közel vannak. Én a repülési- és űrrepülési, valamint holokauszt múzeumba mentem el. Mindkettő pompás volt. A repülősben egy napot simán el lehet tölteni: csomó eredeti űrhajó és repülő van, szimulátor, imax mozi.

A holokausztról egy átlag európai (sajnos) elég sokat tud, itt nekem nem volt annyi újdonság, de ettől függetlenül nagyon-nagyon jó volt a kiállítás.

Voltunk állatkertben is (szintén ingenes): itt a fő attrakciót a pandák jelentik. Mikor ott jártunk a hideg idő ellenére éppen párosodni volt kedvük, nem kis derültséget okozva. Rajtuk kívül persze nagyon sok fajta állat van, kb. hozza a budapesti színvonalat. Itt van például ez a Lapátfülű Minisárkány.

Na kicsit szakmai programok. A törésteszt: egy 8-9 tonnás teherautót próbáltak átvezetni az acél kerítésen 50 mérföldes sebeséggel. Hát nem ment át rajta, inkább rommá tört. Itt még éppen csak megpöccinti a kerítést.

Itt meg már durván alakváltozik mindkettő. 

A kínai notebook persze mindent túl él (gyengéknek: csak az adatokat töltik le).

Az intézetben megnéztünk még többek között egy profi szimulátort. Egy rendes autóba kell beülni, a megszokott módon vezetni, de az utat és a tájat 3 mega projektor vetíti elénk a közel félkör vászonra.

A vezérléshez volt vagy 2 tucat számítógép. A szimulátorral tudják tesztelni, hogy a különböző techinkai megoldások (útburkolati jelek, táblák, vonalvezetés, prizmák, stb.) mennyire hatásosak. Egy nagyon egyszerű példával demonstráltak: éjszakai vezetés egy éles balkanyarban: először semmi biztonságot növelő eszköz nem volt, majd folyamatosan pakolták fel a fényvisszaverő útburkolati jeleket, prizmákat, majd LED-es villogó fogpiszkálókat. A valóságban az egyes megoldások közötti különbség emberéletekben mérhető, szóval nem mindegy. Ugyan ezzel a szimulátorral tesztelték ezt a fajta új csomópontot is.

A TRB-n voltam a kaliforniai gyorsvasút-hálózat építéséről szóló előadáson, ami után kimentünk a washingtoni pályaudvarra és megnéztük a főváros és Boston között közlekedő gyorsvasutat. Ez nem volt egy nagy durranás (otthoni IC szintű kocsik, csak kicsit gyorsabbak), Európa ezen a téren ugye jóval fejlettebb (na nem a MÁV-ra gondoltam!).

Ott állt mellette egy hagyományos szerelvény is. Ennek olyan az utolsó kocsija, mint régen a western filmekben. Lehet róla lövöldözni az indiánokra.

Beültem még pár szekcióra: egyszer rosszul választottam (90%-ban érthetetlenül beszélő kínai előadók, két méter hosszú differenciál-egyenletek, 4-5 perces előadások, esélyed sincs megérteni) és fejvesztve menekültem, de egyébként nagyon színvonalas volt. Az rendezvényen több, mint 10.000 résztvevő van, 600 szekció, 3.000 előadás, 4 helyszín, rengeteg terem és persze iszonyat mennyiségű információ. Tényleg el lehet veszni.

Meglátogattuk a város legújabb hídját. 1800 méter hosszú VB, egy kis része acél, mert az nyitható. Összesen 2-2 pályából áll, irányonként 6 sáv + leállósávok. A sávok felosztása: Külső 3 sáv helyi forgalom számára mindkét oldalon leállósávval, ettől New Yersey elemekkel van elválasztva a belső három sáv, amiből egy a jövőben HOV (azoknak az autóknak, amiben nem egyedül utaznak) sávvá alakítható. Itt is mindkét oldalon van leállósáv. Van járda is. Íme pár kép Krizsi Bácsinak.

Ha már híd, akkor nem hagyom ki a hídépítő versenyt sem. Minden csapat kapott $20-t, abból kellett ehető, 2x2 sávos hidat varázsolni. Mi bagett-keksz öszvérszerkezetet építettünk, lasagna burkolattal, variálható kockacukor elválasztó elemekkel és gumicukor útburkolati jelekkel. Sajna ez csak a második helyre volt elég. A nyertes híd valóban pompás szerkezet volt, de ők kötelet is használtak. Ismét a bal oldalon (mindig az a bal!) a kissé csalódott magyar versenyző, mellette a heavy metalos indiai, majd kínai kisasszony és Mr Bullshit az Egyesült Államokból.

Már az augusztusi kiutazás előtt elhatároztuk, hogy nem megyünk haza a karácsonyi szünetben. Ezzel egyrészt pénz spórolunk, másrészt nem tesszük ki Tátit egy 17+ órás útnak. Meg persze Brig is az ötödik hónapban van már.

Ahogy közeledett a karácsony, egyre több helyen kirakták a kárcsonyi dekorációkat, tetőfokára hágott a vásárlási hullám (bár ilyen szempontból itt egész évben karácsony van) és a karácsonyfákat is elkezdték árulni. Nekünk viszont semmi karácsonyi hangulatunk nem volt: 20 fok, zöld fű, pálmafák, rokonok sehol. Ráadásul otthonról jöttek a havas képek...

Itt nagyon sokan már december elején felállítják a fát (leginkább gyönyörű kínai műfenyőt), ezért kicsit féltünk, hogy már nem lesz fa. De karácsony előtt 3 nappal még simán tudtunk venni meglepően normális áron. Az vörösfejű faárus szakszerűen 1 (egy) spárgával felkötötte a Voyager tetejére (csomagtartó tele volt cuccokkal és nem akartam tűlevelet porszívózni - de befért volna). Na hazafelé a 2x3 sávos úton egyszer kicsit oda kellett lépni, hogy még átcsússzak a sárgán, de ezt már nem bírta a spárga és a fa lerepült a tetőről. Szerencsére nem jött mögöttünk betonmixer, így a fát sérülés nélkül sikerült begyűjtenem és beraknom a csomagtartóba (kisebb káromkodások közepette). Aztán csak vihogtunk.

Huszonnegyedikén megvettük a talpat és a díszeket, elkezdődött a készülődés. És megjött a karácsonyi hangulat is! Amíg Táti kint makkolt, én felinstalláltam a fát, Brig díszített, főzött és ajándékot csomagolt. Már a faárusnál meglepődtünk, hogy mindegyik fa milyen szép, szabályos, háromszög (vagy a térben kúp) alakú. Aztán díszítés közben vettük észre, hogy a fa formára van vágva. Ami nem illett a képbe, azt egyszerűen lenyesték. Nem hülyeség, alig lehet észrevenni és ugye a mérnök szemnek fontos az ilyesmi.

Aztán mikor Táti bejött, nagyon megörült a fának. Minden gömböt és égőt meg akart fogni. Az ajándékoknak is nagyon örült, boldogan bontotta ki őket.

Kapott 3 db kacsát (1 műanyag a kádba, 1 hápogó plüss, 1 kicsi utazós), egy fa szerelőkészletet, egy béka-katicabogár kombót.

Brignek cipőt és pulcsit, nekem futócipőt és ruhákat, a GT-nek pedig egy Salsa ProMoto kormányt hozott a Jézuska. A háztartásunk egy vasalóval és egy konyhai mérleggel bővült, bár ezeknek nem sok közük volt a karácsonyhoz. Az esti ünnepi menü zöldséges ágyon sült lazac volt gombás-mandulás mártással, majd mézes sütemény és a szokásos ("szokásos", mert ez volt a harmadik palack az 5 hónap alatt) Penfold's chardonnay.

Karácsony első napján úgy terveztük, hogy itthon leszünk, de végül palesztin barátainkkal elmentünk Debrah-hoz, aki az egyetem nemzetközi irodájának kedves és segítőkész munkatársa. Debrah (a képen piros pulóverben) minden évben rendez ilyen partit, meghív mindenféle nációkat. Mivel mindenki visz valamilyen ételt, jókat lehet kóstolni. És persze beszélgetni a világ dolgairól.

26-án aztán megjöttek a várva-várt otthoni csomagok is. Vadkertről pompás karácsonyi díszeket, könyveket, Táti a keresztanyukájától egy macis hátizsákot, a Mamától pedig pirospaprikát kaptunk (ez már nagyon kellett).

Anyukám macit és gumicsizmát küldött Tátinak. (Táti az előző gumicsizmáját kinőtte, itt pedig nem lehet rendeset venni.) Persze mi sem maradtunk ajándék nélkül. Ezen a napon édesköményleves volt rákkal, majd aszaltszilvával töltött csirkecsomb.

Hát így telt.

Lányom lesz! Emma! Már csak öt hónap! 

Mivel a Busch Gardens-ben olyan jegyet választottunk, amivel 8$ ráfizetéssel el tudtunk menni egy másik parkba is, és 23.-kára, keddre szép időt ígért a meterológia, így reggel felkerekedtünk, és irány Orlando, ami kb olyan távolságra van tőlünk mint Tampa.

11 körül megérkeztünk, már a parkalóhoz is kígyózó sorokban várakoztak az autók, aztán a bejáratnál újabb sorbanállás a csomag- és ujjlenyomat ellenörzés előtt. Itt elsősorban az előadásokra koncentráltunk, a bejárat után szereztünk térképet, amin rajta voltok az előadások időpontjai is. 

Az első utunk a Shamu Stadiumba vezetett, ide is nagy tömegek érkeztek, az előadás kezdete előtt 15 perccel már nem kaptunk helyet egymás mellett, de azért közel ültünk egymáshoz. Táti az előadás megkezdése előtt még unottan ült az ölemben.

Aztán szerencsére gyorsan elkezdődött a show, és elállt a lélegzetünk.

Táti nagyon boldog volt, bár Miki szerint csak a stadionban lévő jó hangulat miatt pörgött fel, szerintem nagyon tetszettek neki a gyilkos bálnák.

Az előadás alatt végig azt kommunikálták, hogy a gondozók mennyire szeretik a bálnákat, úgy tanítják be őket, hogy megkérik csinálják ezt vagy azt, nem parancsolnak nekik, nincs kényszer. Mindenhol voltak haltartó dobozok, és folyamatosan jutalmaztak. 

A kivetítő is folyamatos mozgásban volt, közben közelről mutatatta az előadást.

Az első sorokban kint volt a figyelmeztetés, hogy valószínűleg el fogsz ázni, ha odaüllsz. Mi erre nem is vállalkoztunk, mert 22 fokban azért ez nem kellemes... Voltak nagyon felkészültnek tűnt emberek esőkabátban, akik bevállalták, hogy oda ülnek, de azért ezekben a sorokban akadtak üres helyek. 

Aztán jött a fröcskölés, kiderült az esőkabát nem ér semmit, mert a nadrágjuk, cípőjük ugyan olyan vizes lesz. Még mi is kaptunk egy kicsit, pedig jóval feljebb ültünk. 

Aztán egy pár búcsú pozíció után jött az elköszönés. Ami furcsa nekünk, hogy az amerikaiak már az előadás vége előtt elkezdenek elszivárogni, a végén pedig mindenki felpattan, senki nem marad tapsolni...

Utána a jegesmedvéket terveztük megnézni. Fél órát kellett sorban állni, mert ugye a jegesmedve az északi sarkon lakik, ahol a télapó is, aki itt a karácsonyi ajándékokért felelős. Mielőtt a túra indult volna levetítettek egy rajzfilmet a témában. Minket teljesen lekötött, azt hittük Tátit is, de 5 perc múlva már aludt is. Pedig nagyon szereti a brummokat. Azért sokat nem vesztett, mert a jegesmedve is aludt, nem sok látszódott belőle. Volt karácsonyfa meg télapó, de ez minket nem érdekelt. Ja meg jég és hideg. A kijáratnál árultak forró csokit, amit nagyon megkívántam, vettünk is egyet, de sajnos ihatatlan volt, annyi cukrot tettek bele. Pedig azt hittem, hogy én édesen iszom a forró csokit. Hát ennyit az amerikaikak izléséről...

Mikor kiértünk Táti folytatta az alvást a babakocsiban, Miki pedig felült a Manta nevű hullámvasútra. Sajnos pocakosokat nem engednek fel ezekre, úgyhogy valamelyik parkba vissza kell mennünk nyáron. A hullámvasút alatt várakoztunk, megpróbáltam fényképeket csinálni, de akárhogy álltam szembe sütött a nap. Szemfülesek azért ki tudják szúrni az első sorban Mikit.

Közben Táti is felébredt, és érdeklődve figyelte a hullámvasútat.

A következő utunk az oroszlánfóka és rozmár stadionba vezetett. Ettől a produkciótól semmit nem vártam, gondoltam egy oroszlánfóka nem csinál semmit, majd biztos az emberek fognak valamit marháskodni. De tévedtem. A három közül ez volt a legjobb előadás. Mi időben érkeztünk, amíg telt a stadion egy kalóz bohóc szórakoztatta a nagyérdeműt az újjonan érkezők kárára.

Már az ajándékboltban kiszúrtuk ezt az óriási plüss bálnát, és nem tudtuk, hogy ki lehet az az idióta, aki megveszi. Íme a stadionba megérkezett az emberiségnek ez a példánya is, hátán cipelve a zsákmányt.

Aztán elkezdődött az előadás. Az oroszlánfókák úgy követték a gondozókat, mint a kutyák, felszólításra kiabáltak is, vagyis valami furcsa bömbölő hangot hallattak.

Az előadás díszlete egy kalózhajó volt, a kalózok kikötnek, kincset keresnek, közben egy jól képzett vidra eltünteti a térképet.

Az oroszlánfókák kezet fognak.

Majd jön az ebéd, ahol az a feladat, hogy ne vegyék el a halat, amíg nem szól a gondozó, persze folyamatosan csalnak, amint az ember elfordul, elveszik az ételt, és hülye fejet vágnak hozzá. Nagyon édesek.

Az egyik fókával még a közönséghez is kimennek, egy kislány még kezet is foghat vele. Aztán kiszúrnak egy nagydarab férfit, felkérik segítőnek, megengedik, hogy csináljanak egy közös képet a fókával. A fóka persze teljes erőből hátbafröcsköli az embert fényképezés közben, a közönség teljes megelégedésére. Úgy láttuk, kárpótlásul kapott valamilyen kupont.

Itt is folyamtosan hallal jutalmaznak, mindenhol vannak haltartó dobozok.

A végén megérkezik egy hihetetlen nagy zsírtömeg, aminek nem találtam meg a magyar nevét, angolul walrus.

A show végén itt sem marad tapsolni a közönség, pedig az emberek és az állatok is nagyon jók voltak, bár volt egy pár baki, az egyik csaj például fél percig röhögött és nem tudott megszólalni, de ez csak még emberibbé tette az egészet.

Előadás után siettünk a delfin show-t megnézni, itt nem mutattak akkora barátságot a delfinekkel, az előadáson voltak kiöregedett műugrók és tornászok, akik tovább színesítették a show-t. Az előző két műsor után, ez már nem volt nagy durranás.

Utána még Miki felült egy hullámvasútra, elég sokat kellett várnunk rá, mert persze itt is az első sorban akart utazni. Kifele még megnéztük a pingvineket, és a cápák akváriumát.

Palesztin barátaink már régóta nyaggattak, hogy menjünk el a Busch Gardens nevű vidámparkba, így a karácsony előtti szombatra megszerveztük a kirándulást. Egy chile-i házaspár is csatlakozott hozzánk, így pont heten voltunk a Voyagerben.

Táti hasznosan tölti az időt az utazás alatt:

A Busch Gardens Tampában van kb. másfél óra autóútra. Iszonyat nagy területen helyezkedik el, pláne ha a parkolót is hozzá vesszük. Nem csak vidámpark, hanem állatkert is egyben.

"Korai" indulás után 11 körül érkeztünk meg. Így:

Az 5000 férőhelyes parkolóban már vagy 3000 autó állt, innen kisvonat vitt a bejárathoz.

Jegyvásárlás után be lehet menni, de csak a csomagok ellenőrzése és az ujjlenyomatok készítése után. Tátinak még nem kellett jegy és az ujját is csak az orrlukába dugdosta. Bent aztán lehet menni hullámvasutazni, állatokat nézegetni, játszani, enni-inni. Először egy fa hullámvasútra ültünk fel. Ez hasonló, mint a budapesti vidámparkban lévő, csak hosszabb és gyorsabb. A lányok ide nem merészkedtek, mi viszont Abdullal és Claudioval az első sorba ültünk, mert úgy az igazi. Annak ellenére, hogy nem ez volt itt a leggyorsabb hullámvasút, eléggé szaggatta az ember fejét, mivel élesek a kanyarok és hosszú a menet. De nagyon jó volt. Táti közben felült élete első körhintájára, ráadásul egyedül, mert felnőtteket nem engedtek fel.

Hát, láttuk már vidámabbnak is, a közepe felé majdnem el is sírta magát, de aztán a végére már szinte élvezte. Sőt, mikor visszaértünk a hullámvasutazásból büszkén mutatta, hogy azon a körhintán ment.

Ezután Brig és Táti megnézték a picik birodalmát, ahol volt mini-óriáskerék, különféle körhinták, és mega mászóka. Mindegyik valahogy a sárkányokhoz kapcsolódott. A végére én is odaértem és repesztettünk egyet a körhitán.

Előtte pedig egy másik hullámvasutat próbáltunk ki (összesen 4 nagy és egy kicsi volt). Külön-külön nincs értelme ezeket elemezni, de általánosságban elmondható, hogy igen-igen élvezetesek és az embernek koncentrálni kell, hogy ne essen ki a nyál a szájából. Gyorsak, ezért egy-egy menet csak pár perc hosszúságú. Mi mindegyiken az első sorba ültünk be, ezért általában 15-20 percet kellett várni, de ha valaki alább adja, akkor kevesebb a várakozási idő. Ahhoz képest, hogy mennyi ember van, elég jó a kapacitása ezeknek a szerkezeteknek. Mindegyiken van legalább egy pont, ahol automata fényképezők vannak telepítve és minden sorról külön képet készítenek. Ezeket aztán a kijáratnál meg lehet nézni és venni. Nekem az összes képen nyitva volt a szám (estére kicsit berekedtem), de láttam olyat, amin az ember napszemüvegben pókerarccal ült és kétkézzel bemutatott a nagyvilágnak... A hullámvasutakról képet nem csináltunk, de a netről töltöttem le párat. Íme:

Na és az állatok... A park területén van egy gőzmozdonnyal rángatott vasút, ami körbevisz a szavannán. Itt mindenféle állat kószál szabadon. Eléggé hozzá lehetnek szokva a jövés-menéshez, mivel egyszer a kijelölt gyalogos-átkelőhelyek (zebrák) miatt meg kellett állítani a vonatot. Táti közben megebédelt.

A közelmúltban született egy kis orrszarvú, amit sajnos csak távolról láttunk. De itt egy nagy:

Struccot ugye már otthon is tartanak, de ez a fej nélküli alfaj a legújabb genetikai kísérletek eredménye:

A vonatról leszállva ismét hullámvasút majd "csónakázás" volt a program. A csónak először egy kis folyón úszik lefelé és jellegzetes afrikai falvakat mutat be, majd felúszik a magasba, hogy onnan nagy sebességgel lezúduljon.

A valóságban sokkal jobban fröcsköl, mint ahogy az a képen látszik. Az első sorokban simán péppé lehet ázni, úgyhogy kivételesen a hátsó traktust választottuk.

Voltak a szavannán kívül is állatok. Például egy rakás flamingo vagy papagáj:

És elefánt. Az első képen tisztán látszik, amint az egyik ormányos a falon felmászva próbál kereket oldani. A háttérben pedig egy kötélpálya rendszer látszik, mely segítségével a magasból szemlélhetjük a park egy részét.

Régóta személyes kedvencem a hangyász. Gondolom nem kell magyaráznom miért.

Voltak pulykák is, bár érdekes módon leginkább csak combok. Bátor voltam és megsimogattam egyet.

Itt már alkonyodik, Tátival vonulunk az utolsó nagy hullámvasút felé. 

Sötétedés után még egy attrakció volt, amit Briggel kettesben néztünk meg. A szavanna egy részét Land Rover Defender-re épített járművekkel lehetett bejárni (ez is netről letöltött kép).

A terep nagyon profin meg volt csinálva: nyélgázon dombra fel-le, gázlókon át, vízesés mellett, orrszarvúk és alligátorok között. Aztán az egyik gázlóban elakadtunk és a terepjárót elsodorta a folyó. Ide-oda pörögtünk, néha centiméterekre a szikláktól vagy vízeséstől (az autó ráállt egy víz alatt lévő, forgatható platformra, mely az ugyancsak víz alatt lévő síneken gurult szépen lefelé a folyóban). Aztán persze a végén biztonságban kihajtottunk a folyóból. Csak a Defendereket sajnáltam, azt hiszem nincs hosszú életük.

Mire a többiekhez visszaértünk Táti már túl volt egy 10 perces intenzív bömbölésen, de mikor Brigit meglátta újra szemrehányóan sírni kezdett. Kicsit zokon vette, hogy nem jöhetett velünk... Igaza volt. 

Namármost erről azért írok, mert a korábbi bejegyzésben szereplő verseny - mivel a gyár a sorozat főszponzora - a  Specialized "Test the Best Demo Tour" egyik állomása volt. (A Specialized az egyik legrégebbi és az egyik legjobb amerikai kérékpárgyártó. Az új GT mellett nekem is egy ilyen van otthon.) Ja és persze azért is írok erről, mert biciklibuzi vagyok. Szóval a Demóra hoznak egy csomó bicajt, amiket ki lehet próbálni. Csak egy jogosítvány és bankkártya kell, azt viheted bármelyiket (fizetni nem kell). A cél egyrészt az, hogy új vevőket szerezzenek, másrészt pedig a fejlesztők az ilyen tesztelések során adott visszajelzésekből tudják, hogy mit keresnek a bicajosok és mi az amit még csiszolni kell. A csapat 3-4 főből, autóból és egy hatalmas utánfutóból áll. Van összesen vagy 50 darab mtb és országúti bicajuk, alkatrészek, sátrak, profi szervíz. Szinte minden hétvégén mennek valamilyen eseményre, legyen az verseny, vagy egy-egy nagyobb kerékpáros klub hétvégi tekerése (ahol elég ember van).

Persze nem az egyszerű kerékpárokat hozzák. Én kettőt próbáltam.

Az egyik egy 29-es, Stumpjumper FSR Expert volt ($3300). Kíváncsi voltam mit tud a nagy kerék egy teljes telós vázban. Ez van a képen. 

Annak ellenére, hogy elég nehéz (13 kg) és a rugózását nem állítgattam a saját ízlésem szerint (az utóbbi időben olyan szerkezeteket alkotnak, hogy a villákhoz CD-n adják a használati uatsítást) egészen jól ment. Sajnos a pályán még ment a verseny, így oda nem mentem vele, de meggyőző volt...

... pontosabban meggyőző lett volna, ha nem próbálom ki utána az egyik csúcsmodelljüket az S-Works Epic Carbon-t ($8800). Íme, itt van alattam.

Ezt már tényleg alig kell tekerni. Nagyon könnyű, szinte minden cabron rajta, fém csak itt-ott furdul elő, a rugózását pedig már az első méterek után tökéletesnek éreztem. Mivel közben mindenki befutott, felmentem vele a pályára is, és mentem vele kicsit ott, ahol korábban a GT-vel. Hát ugye almát a körtével nem hasonlítunk. A váz nagyon merev és a terep változására azonnal reagál, így érezni, hogy az energia veszteség nélkül hasznosul. Pompás kerékpár tényleg.

Itt van két országúti is. Az közelebbi egy Tarmac SL3 Super Light. Ezt a $9200-os bicajt használják nehezéknek, hogy ne vigye el a sátrat a szél. Bár nehezéknek éppenséggel nem túl jó, mert csak 6 kg.

Az utánfutóban volt még pár:

Ezek alig várják, hogy elvigye őket veleki egy körre. A piros villával szerelt, $8800-os Epicből éppen négy darab volt. De a többi sem sokkal rosszabb...

Itt meg a freeride/downhill szekció. A floridai terepviszonyok miatt ezek most kicsit háttérbe szorultak.

Nem csak a kerékpárról meg a Voyagerről tudok ám írni. Íme Táti ahogy én látom:

Először is nagyon huncut. Pontosan tudja mit nem szabad és ha úgy érzi nem kap elég figyelmet, elkezd rosszalkodni. Közben úgy mosolyog ránk, hogy nem tudunk rá haragudni. Lassan már mindent elér a lakásban. Ha valami magasan van, akkor odatol egy széket és arra áll fel. A konyhában így a pultra is felmászik és a felső szekrényekben is tud rámolni (jóhogy, ott a csokimikulás). Anya meg Apppppa közben izgul, le ne essen. A mosogatógépet otthon is szerette, itt is nagy kedvenc. Bekapcsolja, kikapcsolja, bepakol, kipakol, becsapja az ajtaját, mikor éppen mi pakolunk bele. A főzésnél is sokat segít: egy székről makkol, mindent utánoz. Persze sokat kell még tanulnia, a minap például a dán fahéjas csigát porácsaszaggatóval akarta elkészíteni.

És beszél is. Néha meg is értjük. Ilyeneket mond, hogy bicaj, nem, no, puff, kaka (ez jelenti a kacsát, kakát és a kakaót is), apa, bum (brumm), bíííí (Brig), mine (az "enyém" angolul), víví (virsli) és persze atomvarjú, de azt már 4 hónaposan is mondta.

Rengeteget mozog kint és bent egyaránt. Hosszabb útra a motorral megy, amit ezerrel hajt és profin kanyarodik vele(belső íven megfékezi, külső íven hajtja). Ha olyanja van a lakásban is megy kicsit, bár itt leginkább körbe-körbe, hogy elszédüljön. Pár napja kitámasztós bicajjal próbálkozik, de még nincs tisztában azzal, hogy melyik pedált kell taposni. Így biztos ami biztos, mindkettőt nyomja. És nem halad. Szerintem pár nap és rá fog érezni. Megtanítottam dobni: eddig két kézzel csinálta, most már jobbal vagy ballal hajít. Az elején mondjuk nagyon megbántam, mert látta hogy dobni jó és mindent elkezdett hajigálni (telefonok, edények, játékok súlytól és értéktől függetlenül). Minket sem kímélt, bármivel fejbedobott. Most már szerencsére ez elmúlt. A labdát kergeti és rúgja is. A mászókán sincs már elérhetetlen pont, az artista-mutatványoknak csak a szülők gyenge idegei szabnak határt. Szerelni is nagyon szeret. A kedvence a kék Park Tools szerszám. A lakásban és a bicajokon lévő összes csavart az ellenőrzése allatt tartja.

Mivel nő, időnként kap új ruhát és cipőt. Ezeket általában nem hajlandó elsőre felvenni. Hisztizik, rúg és csak akkor hajlandó az adott darabot viselni, ha megmutatjuk a tükörben, hogy milyen jól fest (szóban is rá kell erősíteni). Aztán van olyan nap, mikor megálmodja, hogy mit kell reggel felvenni. Ha nem sikerül eltalálni a kívánt kollekciót, akkor inkább visszakéri a pizsamáját.

Így nézett ki a Crocs papucsa 4 hónap intenzív motorozás után:

Étkezés: ha nem beteg, akkor mindent megesz és sokat. Brig jól és változatosan főz, így ez nem is csoda. 8 körül reggelire corn flakes-t, felvágottat, kenyeret, tojást kap. Szereti a mogyoróvajat is, bár ezt egy ideje nem kapja, mert úgy vettük észre rossz hatással van a gyomrára. Ebédig nem bírja ki, így valami könnyű tízorait is lenyom. Aztán 1 körül egy felnőtt adag leves és főétel felét megeszi. A délutáni alvás után jön az uzsonna, valami gyümölcs formájában, de a csokoládé fagyi is lecsúszik. Vacsorára legjobban virslit vagy tejbegrízt szeret enni. Az érem másik oldala az emésztés. Néha olyan büdöseket szarik, hogy alig merjük tisztába tenni. Ilyenkor Brig és én is megpróbáljuk egymásnak beadni, hogy valami halaszthatatlan dolgunk van és ezért nem érünk rá segget törölni. A bili projektet mostanában annyira nem erőltetjük. De ha ráültetjük akkor mindig becsületesen belepisil, akkor is ha piros lesz a feje az erőlködéstől. A csoki viszont még a gyatyába megy.

AZ új kedvenc egy pompás DVD, amit a Nagymamájától kapott. Magyar gyerekdalok és mondókák vannak rajta nagyszerű rajzfilm illusztrációval. Ezt naponta kétszer elő kell venni és megnézni. Az igazán vicces persze az volt, mikor Táti ugandai barátnője elkezdte az egyik nótát dúdolni. Pedig csak egyszer vagy készter hallotta.

Korábban elég sok problémánk volt az alvással, de mostanra úgy tűnik ez is megoldódott. Leszoktattuk az esti ivászatról (1 liter almafröccsről), nem kap mogyorót és a foga sem nő, így este 10-től reggel 5-6-ig a saját ágyában alszik, utána átjön hozzánk és kb 8-kor kel. Ebéd után pedig 1-1,5 órát szundít, bár ennek apró szépséghibája, hogy csak babakocsis tologatással alszik el.

Gondoltuk, most már publikussá tesszük, hogy ahogy terveztük, május végére 4 főre bővül a kis családunk. Ezzel kapcsolatban íme az első beszámoló az itteni terhesgondozásról.

Gainesvilleben 2 kórház van, az egyik a Shands, az egyetemi kórház, a másik a North Florida Medical Center. A terhesség elején teljeskörű közvélemény kutatást tartottunk, hogy ki hol szült, milyen tapasztalatai voltak, milyen biztosítása volt, mennyit kellett fizetnie stb. Aztán úgy gondoltuk, amennyire lehet megnézzük mi is a különbséget. A Shandsről az a hír járta, hogy nagyon profik, ha valamilyen komplikát eset van, azt mindenképpen ott kezelik, de azért ha valakinek van egy kis pénze, az inkább a North Floridát választja... Szóval telefonon kértem is időpontot mindkettőbe, a North Floridába 1 hét múlvára kaptam is, a Shandsbe 1 hónap volt a várakozási idő, hogy találkozni lehessen egy nővérrel. (Nem orvossal!) Kérdeztem "nem-e lehetne-e" előbb, mire megkérdezték mennyi idős a terhesség. Mondtam 6 hates, erre "kedvesen" közölte a néni, hogy már azt hitte a 6. hónapban vagyok. Na mindegy, azért kaptam időpontot... 

Először tehát a North Floridában találkoztunk egy nővérrel, ahol már az orvost is ki kellett választani az első bejelentkezéskor. Egy orvossal 2 nővér dolgozik, szépen felvették az adataimat, lemérték a súlyomat, kikérdeztek mindenféle betegségről, dohányzásról, ivási szokásaimról, Miki ivási szokásairól, meg kellett adni, hogy tervezett, későbbre tervezett, vagy nem tervezett volt-e a terhesség, stb. Elküldtek laborra, amit egy külön cég végez, de szintén a kórház területén. A kórház közben leegyeztette, a biztosítóval, hogy minden rendben-e. Azért nem volt teljesen, a biztosító reménykedett, hogy hátha nem is akkor volt a fogantatás amikor mondjuk, hanem 3 héttel előbb, és akkor nem kell fizetnie. Így el kellett mennem utlrahangra. (Itt egyébként csak 1 ultrahang van, a 18-20. héten, indokolt esetben fizet a biztosító másikat is.) Aztán kb 2 hét múlva mehettem a doktornőhöz is vizitre. Mivel 1 évnél régebbi volt a rákszűrésem, azt megcsinálta, mellvizsgálat, és válaszolt a felmerülő kérdésekre.  Előtte volt az ultrahang, ahol megállapították, hogy a biztosítónak fizetnie kell, de mást nem is néztek.

Aztán elmentünk a másik korházba is, csak kiváncsiság képpen. Oda járnak, akiknek nincs biztosításuk, tehát már a váró tele volt mindenféle szedett-vedett népséggel, a nővérek nem kedvesek, és a fekete akcentusukat alíg lehet érteni. De a mi biztosítónk ezt a korházat prefelálja, ez annyit jelent, hogy itt 90%-ot fizetnek, a másikban pedig csak 80%-ot. Tehát nem mindegy. Gondoltuk megpróbálkozunk itt is egy doktor vizittel, de időpontot nem lehet kapni, csak egy rezidenshez. Na jó, legyen hát az. Megígérik, hogy átkérik a papirjainkat a North Floridából és majd hívnak az időpont miatt. Hazafelé megbeszéltük, hogy nagyon rossz volt a benyomás erről a korházról, és inkább maradunk a másiknál, majd valahogy kispóroljuk. Azóta sem hívtak az időpont miatt, bár néha Táti miatt ki kell húzni a telefont (nagyon szeret telefonálni, és nem szeretném ha felhívna valakit).

A North Floridában az első vizitkor kaptunk ajándék táskát, ajándék magazinokat, információkat, hogy mit szabad enni, mit nem, milyen gyógyszert szabad szedni, milyen számot kell hívni, ha valami baj van stb. 4 hetente kell járni vizsgálatra, IFP tesztet (egyes genetikai betegségek kiszűrésére) lehetett volna csináltatni, de annak sok orvos szerint otthon sincs értelme, úgyhogy itt sem választottam, 2 hét múlva lesz egy ultrahang, aztán a 28. héttől már kéthetente kell menni. És a terhesség legvégén hetente. Elvileg támogatják a normál szülést császár után, (70-80%-nak sikerülni is szokott, azok közül akik megpróbálják) ami jó lenne nagyon, mert egyrészt nem szeretném még egyszer szétszabatni magam, másrészt anyagilag sem mindegy. 

A doktorok itt csoportban dolgoznak, tehát én általában egy választott doktornőhöz megyek vizsgálatra, de nem biztos, hogy ő lesz bent a szülésnél, ezért figyelmet fordítanak arra is, hogy meg lehessen ismerni a többi doktort.

A 2. vizsgálaton gyakorlatilag nem történt semmi, ellenőrizték a súlyomat, megállapították, hogy többett kell egyek, mert még mindig fogytam (gondoltam várjátok csak meg a terhesség végét, nem fogtok így beszélni), vettek vizeletmintát, mértek vérnyomást, a doktornő megnézte a baba szívhangját, válaszolt az esetlegesen felmerülő kérdésekre, aztán mehettünk is.

Egyenlőre ennyi, a további fejleményekről majd igyekszünk beszámolni.

Az Uram rámparancsolt, hogy most már aztán írjak a blogra, úgyhogy megpróbálom összeszedni magam.

Először írok a bulikról. Voltunk babazuhany partin, ami egy egész jó találmány a babacuccok olcsó beszerzésére, a terhes nőknek szervezik az utolsó hónapokban. Rachel január végére várja a 2. lányát, a partiba kizárólag nőket hívnak, azért Benedeket szerencsére beengedték. Rachel regisztrált a Walmartnál és a  Targetnél, azaz a helyi hipermarketeknél, választott egy csomó értelmetlen dolgot, amire szüksége lesz vagy nem lesz az elkövetkezendő időben. Ez olyan mint nálunk a nászajándék lista. A partira szép rózsaszínbe díszítették a közöségi termet, volt rózsaszín torta, rózsaszín lufik, rózsaszín terítő, rózsaszín minden...

Itt állítólag ha lányról van szó, csak rózsaszínben lehet látni mindent. Amikor hazaértünk azért gyorsan ellenőriztem, és lehet kapni nem rózsaszín lány ruhákat is neten, bár kétség kívűl kissebbségben vannak.

Volt pár fajta játék, először mindenki kapott egy rózsaszín csipeszt, és ha valaki kimondta a "baby" szót, el lehetett venni a csipeszt. A parti végén az nyert, aki a legtöbb csipeszt gyüjtötte össze, azaz legtöbbször volt szemfüles, amikor valaki elkottyantotta "baby", ő viszont vigyázott rendesen a szájára. Aztán mindenki kapott egy spárgát, amivel meg kellett saccolni a kismama derékbőségét. Aztán jött a csokiteszt. Különböző csokikat szétkentek pelenkába, majd összetekerték, és ki kellett találni, hogy milyen csoki van benne. Mivel Benő pelenkája is pont ilyen szokott lenni kiadós kaka után, sajnos ebben a játékban nem tudtam részt venni. Aztán jégkockába fagyasztott műanyag játékbabát kellett előcsalni, a leggyorsabb szülés nyert. 

Majd jött az ajándékbontás. Az áruházak nyilvántartásába valami hiba csúszott, mert több dologból is kapott kettőt, rengeteg cumis üveget, űvegmosót, üveg melegítőt, üvegfertőtlenítőt, pár kizárólag rózsaszín ruhát. Nem igazán értettem az ajándékválasztás lényegét, mert Rachel Estert, a nagyobbik lányát 2 éves koráig szoptatta, így nem tudom mikor lesz neki szüksége ennyi cumisüvegre, de ő tudja. Az elgondolás egyébként nem lenne rossz, a családok így megússzák a kezdeti kiadások egy részét.

A következő parti a családi hét keretében került megrendezésre a falu vezetése által, így erre mindenki hivatalos volt, bár az ilyen partikra mindig ugyanazok az arcok járnak. Sok a faluban a ferdeszemű, ők pl sosem jönnek, de a jobb arcok azért ott vannak. Először volt egy kis vacsora, aztán Bingót játszottunk, majd összecsomózós játékot. Utána mindenki maga választott a különböző számítógépes  (Wii és Guitar Hero) és társasjátékok közül. Miki baseballt és teniszt játszott, Tati énekelt, én dominóztam.

A pulykavacsorán már csak Miki tudott részt venni, mert Benedek lebetegedett. Az utolsó szombaton a fiúk Sarah, az 1 éves brazil kislány születésnapját ünnepelték, én egy multikulti csajbulin tömtem a hasam édességekkel.

Vissza a betekségekhez. Amióta itt vagyunk úgy érezzük, állandóan betegek vagyunk, gondolom nem vagyunk hozzászokva az itteni vírusokhoz. A hasmenést, megfázást már fel sem vesszük. Thanksgiving előtti pénteken Táti belázasodott, hívtam is az orvosi rendelőt, de a 38,9-os láz nem volt elegendő egy időponthoz. Szerencsére szombaton is nyitva vannak, úgyhogy újból próbálkoztam, bár a láz lement, de szörnyű éjszakánk volt. Végül kérésünkre megmutatta, hogy a szája fáj, így már pénteken szinte biztosak voltunk benne, hogy ugyanazt a betegséget kapta el, amit pár héttel korábban Elliot a francia kisfiú, és 1 hónappal korábban Linda a kínai szomszéd kislány is. Azért elmentünk az orvoshoz, és a gyanú beigazolódott, Tátinak kéz-láb-száj betegsége volt. Ez kb ugyan az, mint a szarvasmarháknál a száj és körömfájás, bár nem terjed emberről állatra és fordítva. Mindenesetre elég fájdalmas, főleg az evés-ivás. Benedek szerencsére gyorsan túlesett rajta, vasárnapra már teljesen jól volt. Az orvosnál, miután sikerül időpontot kapni, teljesen profi az ellátás, nem kell sokat várni, általában 2 nővér dolgozik 1 orvossal, szombaton azt hiszem, csak 1 orvos volt bent. A nővér szólít, súlyt, lázat mér, felveszi az adatokat, megnézi, hogy kb mi lehet a baj. Aztán jön az orvos, megerősíti a diagnózist, elmondja, leírja a teendőket stb.

Hétfőre Miki és én lettünk rosszul, először azt hittem mi is elkaptuk Benedektől. A doktor szerint fejfájás és torokfájás tüneteket okozhat a vírus a felnőtteknél is. Az én lázam megállt 37.5-nél, és másnap reggelre el is múlt fejfájásostúl, Miki 38.5-ig meg sem állt, így ő elment az orvoshoz, ahol takonyból kimutatták a H1N1-et. Szerencsére kedd estére egy kis torokfájáson kívűl már ő is viszonylag jól volt. Én szerencsére nem tudom, melyik betegségen estem át.

A hétköznapok jól telnek, Tatinak sok barátja van már, mindig lehet valakivel kint lógni, vagy átjönnek hozzánk, sokszor még ebédre is itt ragadnak a népek, vagy mi megyünk más lakását leamortizálni, ha rossz idő van. A két legjobb barátja Iva (USA) és Daniela (Uganda), bár a csajok néha rendesen féltékenyek egymásra, ha mindketten ott vannak. Ivát már az ágyunkba is bevitte (kicsit korán kezdi), aztán megmutatta neki a saját fekhelyét is.

 Danielával jól lehet gyurmázni, és a koreaiaktól kölcsönvett babakocsi is kényelmes, bár egy kicsit kicsi.

Kint is nagyon jól elmakkolnak, Tátinak elképesztő ötletei vannak néha, például szuper dolog falevelet szórni a csatornába, a felfordított autóról ugrálni, vagy a villanyszerelők álltal elkerített részre bemászni. Szerencsére ezekre a dolgokra rá tudja venni a többieket is (kivétel az autóról ugrálás, az már a csajoknak túl extrém). Az idő nagyon változó, általában 20 fok körül van a nappali hőmérséklet, aztán vannak hidegebb napok, amikor kell a kabát, pulcsi, és ígyis majd megfagyunk, aztán a következő nap jön a meleg és el lehet lenni egy szál rövidnadrágban. Benedek nem szokta meg a kabátot, amikor hideg van, kész harcot kell vívni a felvételéért.

 Azért egyedül is nagyon jól elvan, segít a főzésnél, hozza a széket, előveszi a fakanalat, megsózza a teát, pacsál a mosogatóban. Ha szerencsém van, bebújik a szekrénybe és 1 percig bent is marad.