Ez elején ígértem, hogy írok arról hogyan is kerültünk ide Floridába. Hát íme:
2008-ben egy szép nyári napon ültem a gyárban, gyártottam a papírt szokás szerint. Aztán kaptam egy emailt a gyár nemzetközi kapcsolatokért felelős fiatalemberétől. A levél az IRF (International Road Federation) ösztöndíj pályázatáról szólt. Sok konkrétumot nem tartalmazott, csak annyit hogy 1 éves tanulási lehetőséget biztosít az USA-ban, az előzetes jelentkezési határidő július közepe volt, ha jól emlékszem. Volt egy link is, ahol további információt lehetett találni. Felhívtam a nemzetközi kapcsolatokért felelős fiatalembert: mi ez? Mondta, hogy van egy ilyen lehetőség, a gyár régebben tagja az IRF-nek, de jó ideje senki sem jelentkezett az ösztöndíjra. Rám gondoltak. Ebben az időben volt Táti kb. 4 hónapos, a Közgázon még függőben volt a szakdolgozatom és egyébként sem terveztem további tanulást, inkább otthon a kertépítést és a trombitálást szerettem volna elkezdeni. Ennek ellenére érdekelt a dolog. Az egyetem alatt eltöltöttem egy félévet Hollandiában (TU Delft), majd utána 3 hónapot Dániában. És tetszett az idegenben levés. Amerikában pedig még soha sem voltam.
Felhívtam Briget, mit szólna hozzá. Persze az első kérdése az volt (nekem is), hogy egyedül kellene menni vagy családda?. Megbeszéltük, hogy ha mindhárman mehetünk, akkor érdemes lenne jelentkezni. Beszélni kellett a gyárigazgatóval. Ő tudta, hogy pici Tátink van, így nem lepte meg a válaszom – ő eleve így gondolta. Akkor rendben, jeleztük az itthoni kapcsolattartónak, az útépítő gyár egyik igazgatójának (aki ugyan ezzel az ösztöndíjjal töltött el vagy másfél évet Indianaban), hogy érdekel a dolog, pályázok.
Ezután sorra vettem mi szükséges a pályázati anyaghoz: jelentkezési lap, diploma, index, támogató levelek angolul persze, hivatalos fordítással, TOEFL és esetleg GRE nyelvvizsga. Ez utóbbi kettő volt sürgős, hiszen a pályázati anyag leadásának határideje szeptember közepe volt. Nyáron viszont nincs TOEFL vizsgaidőpont, legközelebb szeptember elején, mire kijavítják 3 hét. Közben személyesen is találkoztam az itthoni kapcsolattartóval, az útépítő gyár egyik igazgatójával. Mesélt a kinti élményeiről, rengeteg hasznos dolgot mondott és megnyugtatott, hogy nem gond, ha vizsga eredménye csak később lesz meg. És biztatott, amiért nagyon hálás vagyok neki (meg persze másért is). Találtam egy kedves tanárnőt, aki pár óra erejéig segített felkészülni a vizsgára, ezen kívül könyvet és a neten lévő tesztet is használtam gyakorlásra. A TOEFL vizsga 4 részes: írás, szövegértés, beszéd, esszéírás. Az egész gépesített, a neten keresztül megy, ami azért furcsa, mert pl egy mikrofonba kell kifejteni az álláspontod egy adott témáról, nem ül veled szemben senki és nem bólogat. Furcsa volt. Közben a támogató leveleket is beszereztem, lefordítottam mindent, másoltam, pecsételtettem, végül elküldtem az egészet. Megjött a nyelvvizsga eredménye is: 120-ból 100 pont. Az amerikai egyetemek műszaki karjai általában 80 pontot követelnek meg, bőven jó vagyok. Ezután hosszú várakozás következett, mivel az IRF tavaszra ígért döntést. Egyszer csak levél érkezett, kérdezi az IRF-es szervező, hogy jelentkeztem-e már valamelyik egyetemre. Ha nem akkor kéne. Kicsit furcsa volt, minek jelentkezzek, amikor még nem is döntöttek az ösztöndíjról. Mindegy, ha kell, akkor jelentkezek. Elvileg bármelyik amerikai egyetemre lehet jelentkezni, de erősen ajánlott az IRF két partnerével az indianai Purdue-val vagy a University of Floridával felvenni a kapcsolatot. A Purdue drágább volt, mivel nem in-state, hanem teljes tandíjat kért (két-háromszorosa az in-state-nek), Indiana télen hideg és nincs ott semmi Így Floridára esett a választásom. Az egyetemnek újra el kellett küldeni az összes szaros papírt, bizonyítványt, másolatot, hivatalos fordítást. Ez időnként nem kis gondot okozott, néha el is ment a kedvem az egésztől.
Már tavasz-nyár volt, de az IRF meg sem nyikkant. Az itthoni kapcsolattartó, az útépítő gyár egyik igazgatója nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz. Hát rendben is lett, nyárra végre megszülték a döntést. Ekkorra már megírtam a Közgázon a szakdolgozatom, leadtam, megvédtem, bezsákoltam a mérnök-közgazdász diplomát.
Az floridai egyetem 1000 email, telefonálgatás, kurvaanyázás után elfogadta a jelentkezésem. Közben meg kellett csinálnom a GRE nyelvvizsgát is, mivel Graduate programra jelentkeztem. Ebben van matematika, esszéírás és olyan verbális rész. A gyakorló teszteknél kiderült, hogy ez utóbbiban olyan angol szavakat kellett volna ismernem, melyeket még soha nem hallottam (és a jelentésüket sem ismertem). A matek meg az írás ment, a többit hanyagoltam. Az vizsga (gépesített, netes) eredménye ennek megfelelően alakult, de pontszámaim a verbális résznél is elégnek bizonyultak. Lassan összeállt minden. A gyár kedves jogászai és pénzügyesei nagyon segítőkészek voltak, legyártották a kiutazáshoz szükséges sok papírt, mindig ügyelve arra, hogy számomra kedvezők legyenek a feltételek.
Kezdődhetett a vízum intézése. A vízuminterjúra bevittem minden fontos papírt, még Zseton oltási könyvét, valamint Brig óvodás rajzait is. De persze a követséget egyedül az egyetem által küldött I-20 nyomtatvány érdekelte (ezen rajta van, hogy mettől meddig és hol fogok tanulni, valamint hogy az ehhez szükséges pénz is rendelkezésemre áll). Gond nélkül megkaptam az F-1, Brig és Táti pedig az F-2 vízumot. A kettő között a különbség csak annyi, hogy az F-2-vel nem lehet munkát vállalni – pedig Tátit el akartuk küldeni 3 műszakban egy vegyi üzembe radioaktív savakat lúgozni, legalább a pelenkára valót keresse meg. Lett repülőjegy is, már csak ki kellett találni, mi legyen a házzal, az azt körülvevő két kutyával és éppen alakuló félben lévő kertünkkel. Végül erre is találtunk megoldást. És jöttek a felejthetetlen búcsú bulik, az utolsó utáni elköszönések.
Így leírva sem rövid és a valóságban is olyan hosszú és küzdelmes volt, mint egy 20 km-es autópálya szakasz környezetvédelmi engedélyének megszerzése. És egészen a végéig lógott a levegőben az egész. Akárhányszor valaki rákérdezett a gyárban, csak azt tudtam mondani, hogy még nem biztos, még nem biztos. De érdemes volt. Persze egyedül nem ment volna, rengeteg ember segített: a gyárigazgató, az útépítő gyár egyik igazgatója, a főnökeim, a papírgyártó szobatársaim, a nemzetközi kapcsolatokért felelős fiatalember és munkatársa, a már említett jogászok, pénzügyesek, a BME oktatói és Mindentelintéző Anikó a dékániból, a család és akitet még kihagytam. Mindenkinek köszönöm szépen! Otthon pedig Brig és Táti folyamatosan mellettem álltak, így a szar helyzetekben sem veszítettem el a lelkesedésem. Nekik külön köszönet.