Miami túránknak 2 fő célja volt: egyrészt Ádámmal találkozni Boca Ratonban, másrészt szétnézni Miamiban. Szombat reggel korán elindultunk, haladtunk is rendesen. Persze elkövettem azt a hibát, hogy beprogramoztam a GPS-be az útba eső GAP Outlet címét. Brig természetesen megálljt parancsolt és vásároltunk pár cuccot. Aztán meg sem álltunk Boca Raton-ig. Ez a település Miamitól északra van kb 1 órányi autóútra. Miamitól északra jó hosszan egymásba érnek a kisebb-nagyobb városok. Elképesztő, hogy az autópálya kb 2 órán keresztül kizárólag lakott területen vezet keresztül. Ádám a világ legjobb korcsolyáit gyártó cég meghívására érkezett Boca Ratonba és volt olyan kedves, hogy elhozott nekünk pár létfontosságú cuccot otthonról (bicajos cipő és kesztyű, pogácsa szaggató, játékok Tátinak, stb). Ezúton is köszönjük szépen! Ádám éppen végzett a délutáni programjával, mikor odaértünk. Átvettük a cuccokat és beszélgettünk vagy egy órát, megtudtuk, hogy Krizsinek most éppen nincs barátnője.

Ezután szállást kerestünk, ami elég gyorsan ment. Volt két címünk, az egyik nem tele volt, maradt a másik. A már megszokott (alacsony) színvonalú szoba várt, de nem is vártunk többet. Sötétedés előtt még gyorsan leugrottunk a partra egyet csobbanni Tátival, majd vacsora.

Táti teljesen meglepő módon átaludta az éjszakát, mi viszont – hála kissé hangos szomszédjainknak – csak 11 felé tudtunk megpihenni.

Vasárnap reggel Apa Miamiba hajtotta a kocsit. Részletes tervünk nem volt, valahol strandolni akartunk, és a városban kocsikázni. Az autópálya a városon keresztül vezet, onnan is elég sokat látni.

Először a belvárosban kerülgettük a tornyokat, majd a mega látványosságnak kikiáltott városházához mentünk.

És íme, a polgármester úr kocsijából folyik az olaj (ez az ő rezervált parkolóhelye).

Maga a városháza nem érdekes, de egy kikötő kellős közepén van. A hajókat több szinten tárolják és villás targoncákkal pakolják le éppen azt, amelyikre szükség van. Az egész művelet kb 5 percet vesz igénybe, nem kell a sólyakocsival babrálni, vagy a darura várni. Gondolom olcsóbb is a „lakótelepi” tárolás, mint a vízi. Ilyen tárolók egyébként a parttól távolabb is találhatók, mivel a környéken elég komoly vízi úthálózat épült ki.

Ezután a kubai negyedbe mentünk. Itt – és Miami nagy részén - csak spanyol szót hallani. Megálltunk az ugyancsak mega látványosságnak kikiáltott Máximo Gómez Parkban. Ez egy kb 100 négyzetméteres, részben fedett placc, ahol a helyiek dominóznak, kártyáznak, sakkoznak és persze ott van maga Máximo Gómez (a kubai hadsereg kitűnő tábornoka) is.

Van rengeteg szivarbolt és Heineken reklám.

Tovább hajtottunk Key Biscayne-be, ahol az útikönyv (melyet a kedves kollégáktól kaptam) szerint Florida legrégebbi építményét, egy világítótornyot találunk. 

Key Biscayne külön település (sziget), egy fizetős híd köti össze Miamival. Innen jó a rálátás a belvárosra. 

Pihenő övezet az egész sziget, nemzeti parkkal. A világítótorony 1845-ben épült (a korábbi, 1836-ost az őslakos indiánok eltévedt rakétája megsemmisítette) és már nem világít. Fentről jó a kilátás.

Megláttuk a közeli strandot és úgy megtetszett, hogy pancsoltunk egy nagyot. Itt találkoztunk először bérelhető napernyővel és nyugággyal. Sikerült hát betömni a piaci rést. Talán több időt is eltöltöttünk itt, mint amit terveztünk, de nem bántuk meg. Hosszú csőrű pipe és fa látható következő képeken. 

Délután indultunk vissza Miamiba. De először meg kellett állni a hídpénzt befizetni. Itt ugyanis úgy működik a rendszer (a fizetős autópálya is), hogy ha akkor éppen nincs kedved fizetni, vagy nincs nálad készpénz, vagy apró, akkor x napon belül büntetlenül befizetheted a díjat. Az x-edik napon túl persze jól megbírságolnak, de addig jóhiszeműen várnak.

Miami belvárosában nincs sok klasszikus értelemben vett látnivaló, de van egyéb. Például a metró, amit felül vezettek el.

Vagy ez a cseszett nagy hajó (Brig persze egyből kiszúrta a csúszdát), ami éppen akkor fordult meg, fingott egyet, majd kecsesen távozott.

Végül mentünk a művészeti negyedbe (Wynwood, Design District), ahol többek között kortárs művészeti múzeum, egy rakás igen színvonalas design studio, a Bacardi Building, a Buick Building és a Living Room vannak. Erről beszélek: 

Itt sajnos véget is ért a túránk, mivel még 5 órányi út (350 mérföld) állt előttünk. Legközelebb már csak Miami Beach-re fogunk koncentrálni.

Az autópályán is vannak érdekes dolgok. Én itt láttam először pool car sávot: a reggeli és a délutáni csúcsban ezt a sávot csak azok az autók használhatják, ahol 2 vagy több ember ül. (A bal oldali az.)

Amerikában régóta igen sok pénzt ölnek a pool car program (több utas üljön az autókba) elterjesztésébe, de a számok azt mutatják, hogy az emberek egyedül szeretnek kocsikázni. Míg 1980-ban még átlagosan 1,8 fő ült egy autóban, 2009-re ez a szám 1,12-re csökkent. Ha ez így megy tovább, akkor pár év múlva vezető nélküli autók fognak hatalmas torlódásokat okozni.

Van aztán olyan sáv is, ami fizetős (Lexus sávnak becézik). A pálcikákkal elválasztott bal sáv.

Ugyan oda visz, mint a többi, csak csúcsidőben elvileg kisebb rajta a forgalom, így gyorsabban lehet haladni. Persze ha több ezer végkielégített BKV középvezető autózik a környéken, akkor ez is bedugulhat. A díj a forgalom függvényében akár 6 percenként is változik. Ilyen nálunk is van, csak éppen leállósávnak hívják és a díj mértéke attól függ, hogy az intézkedő fakabát gyermekének mikor lesz a születésnapja. 

Na ez a post már lelóg a földre, abbahagyom.