A héten is akadt tennivaló bőven, ezért a blogot kicsit hanyagoltam. Most már minden héten van 1-2 házi leadás, írtam rövid esszét is párat, és szerdán volt az első vizsgám.

Szerdán elmentem bicajozni: a csapat egy városi terepen tart lazább edzést minden héten szerda délután. A városi terep persze nem aszfaltot jelent. A szintkülönbség nem nagy a pályán (így a rendelkezésemre álló 1 sebességi fokozat nem okozott nagy hátrányt) és a talaj is elég kemény, viszont rengeteg fa és gyökér van keresztben, a kanyarok pedig szűkek. SPD és kesztyű nélkül mentem, ami persze egy idő után elég kellemetlen volt: a cipő csúszkál a pedálon, az izzadt tenyerem pedig a markolaton. A fákon, gyökereken első és hátsó teló nélkül persze (a 29-es kerék ellenére is) szépen pattogtam, így néha annak is örültem, hogy nyeregben maradtam. Ezt a hetet még valahogy túl kell élnem, de a jövő héten - hála Ádámnak - már itt lesz az SPD cipőm, a kesztyűm és valószínűleg meg lesznek a Crank Brothers pedálok is. Akkor már tényleg csak a tekerésre kell majd koncentrálnom. A csapattársak is rendesek, segítőkészek és nagyra értékelték, hogy komolyabb felszerelés nélkül is végigtekertem az edzést. Már kinéztem a versenyeket is: van egy floridai bajnokság, egészen decemberig tart, azon tervezem az indulást.

A hétvége egy részét sajnos megint a Voyagerrel kellett tölteni. A hét elején a bal első fék ocsmány surlódó hangot adott. Gondoltam a fékpofa és a tárcsa kopott el. Nem használtuk nagyon az autót, de mire pénteken elvittem a szervízbe, az egyik fékpofa már "ragadt a tárcsához" akkor is, ha nem nyomtam a féket. Megnézték a szervízben: a féknyereg okozta a problémát. Azonnali csere, persze párban. Több helyen kértem ajánlatot, de nagyon nagy számokat mondtak. Pesze némi hümmögés után mindenhol "találnak" olcsóbb alkatrészt, de így sem voltak elég meggyőzőek. Szombat reggel aztán elmentem a boltba és vettem fékpofát, 2 tárcsát, 2 féknyerget (közben lepumpálódott az egyik kerék). Hozott alkatrészek beszerelést valahol nem is vállalják, de végül találtam egy közeli szervízt, aki normális áron megcsinálta még aznap. A tulaj egy csehszlovák krapek, 30 éve érkezett Prágából. Jól elbeszélgettünk Skoda-ról, Tatra-ról, meg Prágáról és Magyarországról. Most megint minden rendben van a Voyagerrel. Elég sokat tanultam az esetből: a szerelők itt is nagyon kocsogok tudnak lenni és hülyének nézik az embert, pláne ha külföldi. Ja, és a fék javítása sem bonyolult: egyedül nem mertem volna hozzányúlni, de a szervízben megnéztem hogyan kell. Egyszerű.

Közben Briggel kitaláltuk, hogy a Voyagernek érzékeny lelke van és biztosan nem bánunk vele megfelelően. Pszichoterápiát fogunk alkalmazni, beszélgetünk vele, ajándékot veszünk neki és gondozzuk. Reméljük ettől meggyógyul a lelke és nem romlik el. Mert egyébként nagyon megszerettük.

Szombat délután a másik IRF ösztöndíjassal beszéltük meg, hogy testületileg elmegyünk az egyetemhez tartozó Lake Wauburg-re (recreation center). Hiro janpánból érkezett még júniusban a feleségével és két fiával (korábban már meglátogattam őket az apartmanjukban). Egész nyáron angolul tanult, ennek ellenére nagyon lassan beszél, sokat kérdez vissza, állandóan nála van az e-szótár. Kicsit nehéz így beszélgetni, de egy idő után megszokja az ember: lassan kell beszélni, egyszerű nyelvtannal, minimál szókinccsel. A felesége (a nevét nem tudtuk megjegyezni) alig szólt, az ő angolja tényleg kezdő. Szóval kimentünk a tóhoz, mi vittük az egész fürdőfelszerelést, gondoltuk jót pancsolnak majd a gyerekek, mi meg napozunk. A japánoknak már nem volt ennyire egyértelmű a dolog: cipő, zokni, hosszúnadrág és persze nem hoztak fürdőruhát... Tátit beküldtem Briggel a vízbe, én meg maradtam a parton csevegni. A ferdeszemű gyerekek (a nevükre nem emlékszünk) viszonylag gyorsan feloldódtak, alsónadrágban/pelenkában a vízbe is bementek végül, Tátival haverkodtak. Csak az volt a furcsa, hogy szinte meg sem szólaltak (otthon még volt hangjuk). Jól eltöltöttük az időt, még zárás után is ott maradtunk és reménykedtünk, hogy végre látunk aligátort. Persze nem jöttek. Kezd ez az egész gyanús lenni. Mindenki csak beszél az aligátorokról, de mi még egyet sem láttunk. A japánok sem. Lehet hogy nincs is aligátor, csak marketing az egész...

Ja és persze ha japán, akkor nem maradhat el a fényképezés sem. Szigorúan beszámolással, háromra exponálással. Íme az eredmény:

A kajálásnál azért a gyerekek tartották a szükséges védőtávolságot:

Aztán fél 7 körül már tényleg kiraktak minket.

A vasárnap nagy lustálkodással telt. Táti már prímán legózik, rakja a kockákat, teljesen leköti a dolog. És mostanában nagyon sokat eszik. Folyamatosan mutogat, magyaráz, de még nem beszél. Persze már nagyon sok mindent megért: hozd ide, vidd oda, rakd vissza, keresd meg, úszni megyünk, stb. Ide-oda rángat minket, hozza a cipőt/motort/karúszót - tehát nagyszerűen kommunikál, szinte mindig tudjuk mit akar vagy mi a gondja. A bilivel egyre jobban elboldogul, de itt a fejlődést nagyban befolyásolja, hogy milyen gyakran ültetjük rá. Rászokott a narkóra is: naponta egyszer-kétszer meg kell pörgetni, hogy kicsit megszédüljön (ilyenkor bamba fejjel vigyorog). Fürdésnél már mossa a magát, hanyatt fekszik és úgy magyaráz:

Szóval remekül elvagyunk vele, sokat nevetünk, szórakozunk.

Bor: az első rossz tapasztalat (édes volt a chardonnay, pedig nem kannásat vettem) után végre találtam egy ismerős pincészetet: az ausztrál Penfold's-ot otthon a Bortársaság forgalmazza. Itt találtam tőlük Rawson's Retreat Chardonnay-t teljesen korrakt áron. Finom nagyon. Persze valami otthoni jobb lenne. De.